Az ünnepek jelentősége

Az ünnep olyan különleges időszak (vallásetnológiai szemszögből nézve „szent idő”), mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik, ünnepi szokásokat hajt végre, más előírásokat és tilalmakat tart be, mint hétköznapokon. A megszokott életritmus ilyenkor megváltozik, a napi munka helyet ad az ünnepi cselekményeknek, melyek gyakran serkentő hatásúak (tánc, ének, versenyek, futás stb.), ill. a közösséget érintő múlt események, szóbeli vagy imitatív felidézésével a közösség összetartozásának tudatát fokozzák. (x)

A régi időkben az ember megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt tér a rendezett világot, a megszentelt idő az élete idejének ritmusát jelentette és mindkettő a kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend segítette a belső rendeződést. Az egymást követő szertartásokban ott volt a megélt ritmus is. A magyarok valaha a Nap járásához igazították benső teendőiket és ünnepeiket is. (x)

Kapcsolódó kép

Minden ünnep: emlékezés. Vannak olyan ünnepek, amelyek látszólag nem emlékező jellegűek. Az évszakforduló ünnepei (és más “jeles napok”) például úgy tűnik, csak a termékenységhez kapcsolódnak, és alapvetően jelen idejűek: az ember nem a tavaszra emlékezik, hanem megünnepli érkezését. Eredetüket tekintve azonban ezek az ünnepek is múltrögzítőek: a ciklikus ismétlésben rejlő mágikus tartalom az, hogy a rítust meg kell ismételni, hogy újra bekövetkezzék: meg kell ünnepelni a téli napfordulót, hogy a jelen évben is visszatérjen a Nap, meg kell ismételni az első aratás ünnepét, hogy ezután is sikeres legyen az aratás, bizonyos alkalmakkor meg kell ismételni egy hajdani sikeres mágikus aktust, hogy elhárítsák a rontást, stb. Így tehát ezekben az ünnepekben is meghatározó az emlékező és emlékeztető elem.

Mint minden szimbolikus kapcsolat, persze ez is kétirányú. Az ünnep nem csak emlékezés a régi eseményre, hanem megújítás is; a jelen a múltból nyeri erejét, de a múlt a jelenből: a múlthoz kapcsolódót minden alkalommal meg kell újítani, hogy hatékony maradjon. A megújítás, megtisztítás igénye is fontos eleme lehet az ünnepnek, az ünnepnek az is a funkciói közé tartozik, hogy a valóságban sosem tiszta, számos ellentmondással terhelt eseményeket ideálissá “tisztítsa”.

Kapcsolódó kép

Minden ünnep: emlékezés. Igaz ez az egyén, a család ünnepeire is. születésnap annak az örömnek az ismétlő megünneplése (az arra való emlékezés), amit családjának az illető megszületése jelentett (önmagunk születésnapi megünneplése viszont már erre a gyerekkori ünneplésünkre való emlékezés is, a nálunk idősebbek születésnapjának megülésével pedig nekik segítünk a hajdani örömökre való emlékezésben). névnap a katolicizmusban a megkeresztelésre, a közösségbe való befogadásra (és egyúttal a névadó személyre való) emlékezés, nem véletlen, hogy a névnapok rituáléjában a közös ivás (a közösségben történő “lélekcsere”) hangsúlyozott elem. A házassági (megismerkedési és egyéb) évfordulók magától értetődően emlékező ünnepek, csakúgy, mint különböző szervezetek, intézmények megalakulásának évfordulói. A gyászünnepek természetesen az elhunytra való emlékezés ünnepei, (ám ebben is benne van egy konkrét kezdőpontra, az ünnep megülésének eredet-pontjára – ez esetben a halálra – való visszautalás is, mint például a halál évfordulóján elmondatott mise esetében).

Az ünnep nem csak az emlékezés alkalma, hanem sajátos memória-technika is. Ősi memóriatechnika: az írásbeliség előtt az ismétlődő rítusokon keresztül történő bevésés (a képmásalkotás és a beszéd általi hagyományozás mellett) a kollektív emlékezet rögzítésének egyik legalapvetőbb formája. (Pszichofiziológiai alapja egyrészt az, hogy az ismétlés a hosszú távú memóriába viszi át az emlékképet, másrészt, hogy a rendkívüliség érzése külön is segít a bevésésben.) Az is javíthatja a bevésést, ha aki emlékezni akar, a bevésendő anyag egyes elemeire kérdéseket tesz fel magának. (…) Minél jobban eltávolodik az az esemény, amit ünnepelnek -, az újabb s újabb ünneplő nemzedékek számára egyre üresebb lehet. Ezen (is) segít egyrészt az, ha az ünnepet a mitikus idő sajátosságaival ruházzák fel, (s ezzel az időtlenítéssel kivonják az időmúlás koptató hatása alól), másrészt ha olyan érzelmi hatótényezőkkel veszik körül, amelyek elevenen tudnak hatni a résztvevők lelkiállapotára.

Képtalálat a következőre: „ajándékozás”

Az ünnepek feladata:

Tudatosítás, megszívlelés, szívbe vésés. A napokkal (vagy akár hetekkel) korábbi “rákészülés”, az ünnep közeledtén az ünnepre vonatkozó, azzal kapcsolatos információk szaporodása, az ünnephez kapcsolódó szlogenek, az ünnep napján a többi naptól eltérő szokásrend mind az ünnep (és a benne megünnepeltek fontosságának) tudatosítását (is) szolgálják; ugyanakkor az ünnepekhez mindig kötődő érzelmi hatóeszközök, (a “köz”-ünnepekhez gyakran kapcsolódó pátosz, a magánünnepekhez gyakran kapcsolódó “megható” érzelmesség) az ünnep “szívbe vésését célozza.

Nevelés, továbbadás. Az ünnepnek magának természetesen fontos funkciója, hogy neveljen, hogy eszményeket, jelképeket, tudásokat adjon át, ültessen el az emlékezetben. (Annak is jelentős nevelő-szocializáló hatása lehet például, hogy az ünnepi rítusok olyan formában jelennek-e meg, hogy a társadalmi viszonyok erős hierarchizáltságát sugallják, vagy éppen demokratikus egyenlőségben egyesítik az ünneplő közösséget). De a közösség tagjait az ünneplésre is nevelik: minthogy a közösségi ünnepek továbbélésének alapfeltétele, hogy ünneplése hagyományozódjék az egyik nemzedékről a másikra, ez mindenképpen bekerül a nevelési célok közé.

Látható megjelenítés. Az ünnep fontos, csaknem mindig jelenlévő sajátossága vizuális elkülönítése a hétköznapoktól. A zászlók, virágok, növényi díszítések; a fények (gyertyák, fáklyák, mécsesek; lámpasorok, reflektor, stb.), az utcák, házhomlokzatok illetve a közösségi terek, a lakások, osztálytermek díszítése; – attól függően, hogy mekkora közösség ünnepéről van szó, az ünnep vizuális megjelenítése kiterjedhet a közösség egész életterére, de legalábbis a térnek azokra a pontjaira, amelyek az ünnepi rituálé legfőbb színhelyei. A vizuális megjelenítés az emlékezetbe vésés egyik leghatékonyabb támasza.

Képtalálat a következőre: „fényképalbum”

Határjelölő szimbolika. Az ünnep megkülönböztetéséhez mindig hozzátartozik, – a vizuális megjelenítés is nagyrészt ezt célozza – hogy az ünnep időszakát határozott jelekkel elkülönítik a hétköznapoktól, az ünnepi tereket pedig a nem-ünnepi terektől. (Az egyértelműség is fontos feltétele a hatékony emlékezésnek, mint ahogy az ünneppel kapcsolatban mindig hangsúlyozandó rendkívüliség is). Az ünnep gyakran abban a korábban említett értelemben is határképző, hogy az embert más élethelyzetbe vezeti át, s a határjelzés gyakran ebben az értelemben is szükséges. Az évfordulós ünnepek elsősorban valami múltbelire emlékeztetnek, de sok esetben (be)avatás is kapcsolódik hozzájuk, az éves ünnepek – az év alapünnepéhez, a Szilveszter/Újév fordulóhoz hasonlóan – magukban hordják az új kezdetének lehetőségét. A magánünnepeken is hangsúlyos a határképzés. A születésnapokhoz sok ember számára “új élet” fogadalmak kötődnek, miközben folyik az emlékezés az addigiakra. Az utóbbi években egyre gyakoribb szokássá váltak a kerek születésnapokra összeállított könyv (tanároknak tanítványaik, barátaik által, de magánembereknél is összeállít a család vagy a baráti kör ilyen albumokat, közös emlékképekből, az összeállítóknak az ünnepelthez kapcsolódó gondolataiból). Ezek mintegy (“korszakhatárt” is jelző) összefoglalások, (az ilyenkor szintén szokássá vált meglepetéspartik is azok: összegyűjtve az ünnepelt addigi életében fontos szerepet játszó ismerősöket). Az esküvők hagyományosan is igen jelenős liminális rítusok: megannyi mozzanatuk a régi élet – új élet szembeállítására épül. (…) A halotti tor is persze hangsúlyozottan liminális: a halottra való emlékezés – a tor lényegi része, hogy lehetőleg minden résztvevő említ valamilyen, az elhunythoz kapcsolódó emléket – összekapcsolja a túlélőket a halottal, de ugyanakkor az egész szertartás lényege az eltávolítás-elhatárolás: az elbúcsúzás is. Mindezek arra utalnak, hogy az emlékezés akkor is kiemelt szerepet játszik az ünnepek jelrendszerében, amikor átlépési rítusok kerülnek az előtérbe.

Kollektív emlékezés ünnepei. Az ünnepek emlékezések, ami azt is jelenti, hogy ilyenkor mindig egy közösség emlékezik, s ennek fontos mozzanata az, hogy: együtt. Hasonló érzelmi közösség-teremtő jellege van, lehet egyes kisebb közösségek teremtette rítusoknak; vagy azoknak az újabban szaporodó “alulról szerveződő” kezdeményezéseknek, amikor kisebb csoportok zarándoklatokat szerveznek 48-hoz kötődően, az első vagy a második világháború emlékhelyeihez kapcsolódóan, vagy akár a pusztaszeri emlékhelyre.

unnepek

(…) Kiemelt jelentőséget kaphat az ünnep jelrendszerében minden olyan mozzanat, ami a személyességet, s ezzel az érzelmi azonosulást fokozza. Hogy mi hat ilyen módon, ennek részben pszichofiziológiai alapjai vannak (a fény, a tűz, a víz, vagy éppen a virágok ilyen elemi érzelmi hatásait nagyon gyakran használják például az ünnepi díszítésekben), sok esetben ugyanakkor a felhasznált elemek egyúttal erős érzelmi asszociációkkal övezett kulturális szimbólumok – például az (egyéni) lélek szimbólumai – is, (a gyertya, mécses mellett ilyenek a felröptetett madarak, léggömbök is), s ez is szerepet játszik erős érzelmi hatásukban. A virágokat, gyertyákat, mécseseket sokszor az egyének (és sokszor önkéntes-spontán gesztussal) helyezik el az ünnepi térben, és éppen a személyes érzelmi azonosulást, az egyének lelki hozzájárulását kifejezendő; a hivatalos ünnepszervezők azután gyakran utánozni próbálják ezeket a gesztusokat, hiszen ők is a személyes érzelmeket próbálják mozgósítani.

Minél többször és minél intenzívebben emlékezünk valamire, annál fontosabbá, annál “ünnepibbé” válik az életünkben, annál inkább rítus lesz az emlékezés. Ez megint vonatkozik jó és rossz dolgokra egyaránt. Az átélt megpróbáltatások, negatív emlékek felidézése egyrészt gyászünnep, másrészt gyakran győzelem-ünnep is, ha az emlékezés azt is kiemeli, hogy túléltük. (Tipikusan ilyenek a katonaemlékek, de más megpróbáltatások emlékei is). A sikerekre, boldog pillanatokra való emlékezés pedig egyértelműen örömünnep.

A “hétköznapi” emlékezésnek is számos olyan vonása van azonban, amely párhuzamba hozható az ünnepek (kollektív) emlékezeti funkcióival. Az emlékezés például gyakran identitás megerősítés. (x)

Korábban az emberek beleszülettek a hagyományba, mert a világban való tájékozódáshoz szükséges tudást a szűk közösségekben adták át szájról szájra. A hagyományos rend íratlan szabályait idővel rögzítették, majd leírták a kultúra minden területén felhalmozódott ismereteket is. A hagyomány, az áthagyományozás korábbi szerepét fokozatosan átvették más módszerek, amelyek sokszor a külsőségeken alapulnak, az emberi kapcsolatokban rejlő erő elvesztődik, így meggyengült a hagyomány, az ünnep közösségteremtő ereje. A hagyománytalan világban könnyen talajvesztetté válunk. Emiatt fontos az ünnepeket újraértelmezni, újramesélni. A hagyományos, szimbolikus elemeknek vissza kell adni az eredeti jelentésüket, vissza kell emelni, bele kell mesélni a mába őket. Ez is egy módja annak, hogy beleszeressük a világot gyermekünk szívébe. (x)

Néhány kérdés, amit talán érdemes végiggondolnunk:

Megfelelően ünneplünk-e? Arról szól-e az ünnepünk, amiről kellene? Ünnepeljük-e az életet? Az emlékezésen van-e a fókusz, vagy inkább csak az ajándékozáson? A vallási ünnepeket vallásos rítusokkal tartjuk (templomba járás, gyertyagyújtás, imádkozás, külső-belső megtisztulások, stb.)?

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s