Szertartások

A szertartás Égi segítség kérése, oly módon, hogy egy-egy Égi Hatalom (istenség, istennő, felemelkedett mester, arkangyal, vagy mágikus energia) közbenjárását kérjük ügyünkben. A legerőteljesebb teremtő és gyógyító eszköz. (x)

A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külső és belső előkészületek, esetleg próbatételek, az idő megszentelése és az élet megszentelése – amikor az idő puszta mennyiségből egycsapásra minőséggé változik át.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az időt, hiszen az “ünnep a köznapok sorából kiemelkedő, kitüntetett időtartam, “szent” “vidám idő”, esemény, mely általában szertartásos… együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak”.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erővel telítődést és felszabadulást, mint szellemi célt.

Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, így az ünnep az időben legmegfelelőbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végső soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.

A mai kor emberének ünnepeiből hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életéből az egység megélésének lehetősége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendő bűnként a hasadást önmaga és a világ között. Az “Éden”, ahonnan kiűzetett az ember, az “elveszett paradicsom” megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. “Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.”

Meggyőződésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszüntethető és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetőek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.

A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át főszereplőként az ember, az évkör szertartásai is – mint részben az egész – az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.

A hagyományos közösségekben a legfőbb események az ember életében a születés, a felnőtté válás majd házasság és a halál voltak. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata abban állt, hogy a szerepváltást megkönnyítsék az ember számára. A “szerep a közösségben betöltött funkciót jelöli: a közösségben elfoglalt s a közösség által kijelölt helyet és az ezzel összefüggő feladatkört”, ami elengedhetetlen a társadalmi együttéléshez.

Az utóbbi századokban ezek az átmeneti rítusok is nagyrészt már csupán szokáselemekből álltak, mert az ezek alapját jelentő szertartásos cselekedetek hiedelmi háttere az ősvallás eltűntével és a kereszténység uralkodóvá válásával nagyrészt elfelejtődtek.

A születés

A magyaroknál az anya várandós: várja a gyermekét, áldott állapotban van, mert az újszülött áldásként érkezik, jöjjön tehát, szinte hívják, ezért van a gyerek szóban benne a gyere! Boldogállapotnak is nevezték a gyermeket váró (isten ments, hogy terhes legyen!) asszony állapotát, akivel gyengéden is bántak, mivel Boldogasszony védelmezi. Gyalázatos embernek tartották, aki kezet emelt ilyenkor a feleségére. A viselős asszony védtelenebb az ártó erőkkel szemben, ezért kifordítva hordta az ingét, hajába piros szalagot kötött. A piros, mint az élet s a tűz színe rontáselhárító hatású, piros szalagot kötöttek ezért avatásig a csecsemő kezére, s piros kendőt tettek az ágy elé is.

A szülő nő a Szent Bába, később Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. A nehéz, fájdalmas szülést büntetésnek tartották, természetfeletti ártalom okozza, amit a szülő nő korábbi tetteivel hívott ki magának. Ha nagyon nehezen jött a gyermek, az analógiás mágia alapján kinyitották a fiókokat, a zárakat, megoldották a ruha csomóit, kibontották a hajat is, hogy szabad utat teremtsenek a gyermeknek.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, a Földanya, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Leánya a Boldogasszony, a Világfa, amely a földből sarjad szintén, mely a búzához hasonlóan az Éggel való nászból születik s egyben össze is kapcsolja az eget a földdel. Ő tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőség idején termékenyül meg – Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe táján! – az ott járó Naptól, hogy ugyancsak kilenc hónap elteltével, a téli napfordulóra mint Szülőboldogasszony hozza világra gyermekét, az újjászülető Napot.

A bábának az anya segítése mellett nemcsak a köldök elvágása, hanem az is feladata volt, hogy megállapítsa, vajon az újszülöttel a család egy elhunyt ősének lelke tért-e vissza, s ha igen, akkor melyik ős az, mert a névadásnál a gyermeknek az ős nevét kellett kapnia. Születéskor a legfontosabb dolog annak megállapítása volt, hogy a nemzetség melyik őse testesült meg az újszülött gyermekben, ezért kellett a leszármazottaknak hetedíziglen tudni, azaz a felmenők ízét, lelkét hét nemzedékre visszamenőleg ismerni az ősöket. Az ősök tetteinek hatása így: lelkük újratestesülése által térhetett vissza az utódokban hetedíziglen. A bábának azt is tudnia kellett továbbá, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek.

A védőszellem a másával, a méhlepénnyel érkezett a gyermekkel együtt. A mását az apa ásta el a kertben, mégpedig a gyermek születése idején ültetett, a Világfát jelképező gyümölcsfa – fiú esetén körtefa, lánynál almafa – tövébe. Máshol a küszöb alá ásták el a méhlepényt, hogy ezen, mint a lelkek útján, világokat összekötő átjárón keresztül meg legyen a kapcsolata a gyermeknek azéggel, a segítő szellemével, vagyis az égi erőkkel.

A védőszellem életében végigkísérte a gyermeket, akit mikor a méhlepényt elásták, rábíztak a védőszellemére. A honvágyat is az ember szülőhelyén elásott mása okozza a régi néphit szerint, vagyis attól szenvedett, hogy a védőszellemétől került távol az ember. Ez a honvágy, a szülőföld hiányának alapja, amely nem valamiféle érzelmi kötődés, a megszokott környezet hiánya, hanem az ember másának, védőszellemének hívó szava, ahová vissza kellett térnie.

Az új élet érkezésekor áldozni is kellett, ez az apa tiszte volt. Az atyafiak levágtak egy tyúkot, s gyermeke élete menetét tudakolandó az apa az ősi béljóslás maradványaként kibonyolította annak belét, azon igyekezve, hogy el ne szakadjon. Mondták is a magas kort megélt emberre, hogy “hosszú belet húztak neki”. A bába a tyúk tűzbe dobott mellcsontján támadt repedésekből és foltokból jósol az újszülött jövőjét illetően.

A gyermeket nem mosták meg azonnal, hanem csak letörölgették, majd elemi megszentelésének első lépéseként a földre tették, hogy erősödjék és tisztuljon. A földre tett gyermeket már az apa emelte fel, s ha az égen látható volt a Nap, akkor neki, de a kelő Napnak mindenképpen felmutatta, vagy feltette egy pillanatra a lova hátára, végül rátette kalapját és ezzel elismerte magáénak, befogadta a családba. Utána lábbal előre vitte be a házba – míg a halottat ugyanígy hozták kifelé. Tűzkeresztségre is utalnak nyomok, amikor tűz fölött emelték át a kisdedet.

Csupán egy-két hetes korában fürdették meg először, mikor a pogánybőr már kezdett kopni, azaz kezdett hámlani róla a magzatmáz, ennek maradékát langyos, tiszta, égi esővízzel igyekeztek lemosni róla. Az első fürdetésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak, a vízbe füveket tettek és különféle tárgyakat: fiúknak szerszámokat, hogy dolgosak, a lányoknak virágot, hogy szépek legyenek. A fürdővizet nem volt mindegy, hova öntik, mire használják, mert gyógyerejűnek ezért rontásra is alkalmasnak tartották.

Általában úgy tartották, hogy a szülő nő és gyermeke tisztátalan, avagy inkább védtelen, ezért a szülés után anya és gyermeke általában negyven napig maradt az ártó szellemlényeket távol tartó elfüggönyözött ágyban, míg mindketten kellőképpen meg nem erősödtek. Az ágy lepedőjének négy sarkába gonosz űző fokhagymát, kakukkfüvet, sót és kenyeret kötöttek.

A legnagyobb elővigyázatosságot kívánta, hogy a gyermek életben maradhasson, csak az elhalálozás esetén a halottal végzettekhez hasonlíthatóak a mindenre kiterjedő óvintézkedések, amelyekkel a gyermekágyas anyát és gyermekét védték, hogy a csecsemő túlélje világra jötte s az utána következő helyenként igen zord körülmények megpróbáltatásait. Ám amitől a leginkább féltették a gyermeket, az a szemverés és a rontás volt.

Az anya mindvégig fejkötőt viselt az ágyban, hiszen a lelkének, az íznek a fej a székhelye, ott a legsebezhetőbb, ott a legvédtelenebb. A szem a lélek tükre, egyben kapuja is: a lélek a szemen keresztül teremt kapcsolatot a világgal, azon keresztül távozik álomlátás vagy halál idején – ezt az utat zárja le a halottnál időlegesen a szemfedő! -, ereje ott nyilvánul meg, ezért tud igéző lenni a tekintet és ezért lehet szemmel verni valakit vagy rossz szemmel nézni valakire. Az igézet, a szemverés azonban megtörhető, a rontás elhárítható volt.

A csecsemőt csak a negyven nap elteltével megtartott avatás után tekintették a közösség tagjának. Ekkor feloldották a tabukat. A névadó szertartás, a csök avagy csöröglő előtt nem szólították nevén a kisdedet, nehogy az ártó szellemek megtudják létezését. A gonoszok megtévesztésére inkább körülírták óvónevekkel imígyen: Nemtudomka, Kis haszontalan, Picike, hogy a rontáshozók meg ne tudhassák a nevét – mert a dolgok és lények igazi nevének tudása hatalom

A házasság

A régi létszemlélet és az abból fakadó hagyományok nyomait még a házassági szokások szavai is őrzik. Ez a kiegészülésre, a kezdeti és a megteremthető mennyei állapotra vágyódás szól amennyegző szóból. Mivel a menny az egység, a teljesség kifejezője, maga az asszony pedig eredetileg uralkodónőt jelent, a menyasszony is azt az üzenetet hordozza, hogy a ketté, férfivá és nővé, énné és világgá bomlott eredeti egység újraegyesíthető, a szétválasztottság megszűntethető.

A házasság nem feltétlenül szervezett gyötrelem, hanem egy felsőbb rend megélése is lehet. Mert a földműveléshez, szántáshoz, magvetéshez hasonlóan, mikor a férfi a földet a nővel azonosítja, most a nővel való egyesülésben élheti meg magát teremtőként, ez közelebb viheti az éghez, a férfit teremtő önmagához, megismerheti, megtapasztalhatja önmagát többként, mint pusztán ember. Az egyesülés így jelenthet igazán kiteljesedést – s voltaképpen az élet és annak bármely élménye vagy tette ekképpen válik megszentelhetővé.

A házasság volt az élet második szentsége. Az átmenet a menyasszonyoknak volt nehezebb, mert kiléptek az apai családi kötelékből, a szülői ház védettségéből és szó szerint átmentek, beléptek jövendő férjük házába. Életüket azontúl új családjukban és családjukért élték, apósuk és anyósuk parancsára kellett hallgatniuk és minden erejükkel az új család javát kellett előmozdítaniuk. Szüleik ezért kímélték és igyekeztek szép ruhákban járatni őket, hiszen a férjhezmenetellel véget ért gondnélküli életük. A nagylánysorba, eladósorba lépett leányoknak így volt néhány szép évük, szívesen emlékeztek rövid lánykodásukra.

A halál

A halál egyszerre elmúlás és születés – így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az időt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között.

A halott körüli teendőket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértő lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, később az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.

Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.

A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt – az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek.

A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré, mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet – akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak – nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie.

A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak – kivéve a táltosnak – láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltűntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.

A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés – ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.

A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik – ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.

* * *

Míg az emberélet fordulóinak – születésnek, menyegzőnek, halálnak -, azaz az átmeneteknek a szertartásai az új rend megteremtésére, a megszokott elengedésére, az új közösségi szerep feladatainak és kötelezettségeinek felelősségteli vállalására készítenek fel, addig az évkör szertartásaival egy nagyobb, személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök részei lehetünk. Szinte mindig ott a lehetőség arra, hogy az általában feladatként megjelenő megtisztulás és fénynövelés, mint szertartásos cselekedetek által megérintsük és birtokba vegyük az emberi tudat magasabb képességeit és állapotait.

A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek, hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak, míg ha ellenszegültek és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták és óhatatlanul tapasztalniuk kellett az erők visszaütését.

A hagyományok arról a lehetőségről is üzennek, hogy az ember élete meglátható a világmindenség történéseiben – ezért személyesítik meg a mítoszok a mindenség erőit. De ez fordítva is igaz: az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról-napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk, s azon túl, hogy a világ elidegeníthetetlen részének érezhetjük magunkat, minél inkább figyelünk, annál inkább alakítójának is. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható, a belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség, amikor megtalálja vele először az összhangot, majd az azonosságot.

Az évkör rítusai: karácsony, húsvét, pünkösd, nyári napforduló. (x)

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s