Nyári napforduló

A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor, június 21- én, amikor a Nap épp belép a Rákjegyébe és a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük, megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább állapotunkat.

Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom. Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.

A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás.

A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy “a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel”. Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében, tudva, hogy a világos meglátásokat a tudatunk mélyén megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, rögzültségekre, eddig át nem látott szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra érdemes kiterjesztenünk.

A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az elmúlt hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakolták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:

Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
másik szögén ülnek szép öreg asszonyok.
harmadikán ülnek szép ifjú legények,
negyedikén ülnek szép hajadon lányok.

Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobogatóját, majd tovább adta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, most már nem csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.

Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, de hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Ugrálás közben párosító nótákat énekeltek, amelyekben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül a lángok fölött, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben.

Mikor már ki-kihunytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és a többi gyümölcsöt. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap – mint aranyalma – maga az örök élet… Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe és tettek a sírokra is belőlük, nem csak áldozatképpen az elhunytak szellemeinek.

A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teáját hatékony szernek tartották mellfájás ellen. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. “Kelés ne legyen testemen… törés ne legyen lábamon…” – mondták közben az igézőt, s a lányok a végén a tisztesfüvet égnek dobálva azt is kiáltották: “Ilyen nagy legyen a mi kenderünk.”

A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.

Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla, mondták. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi lehetőségeinkről szól.

Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami múlandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.

A régiek úgy tartották, aki a nyári napforduló éjjelén kilesi az aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi, az megérti az állatok beszédét. A páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága és “mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”.

Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan. Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok azt jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon. A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben, így az esztendő első felében megnövelt és most “termésként” begyűjthető tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében.

Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra. (x)

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s