Életközép válság

Amikor még telekocsiztam a Pécs-Pest vonalon és a hozzám csatlakozott utasok fiatal egyetemisták voltak, mindig eszembe juttatták a saját fősulis éveimet. Nem volt éppen egy negédes időszak, nálam a szakközepes négy év viszi a pálmát. De pontosan látom rajtuk azt a vibrálást, amit még belénk is oltottak annak idején. Valami egészen szürreális képük van a világról, a jövőről, a lehetőségeikről és úgy egyáltalán arról, ahogy a dolgok valójában működnek.

Egyszer sem próbáltam letörni a szarvukat, sőt, inkább ösztönöztem őket, hogy emlékezzenek erre az izzó ambícióra akkor is, amikor külföldön majd mégsem fog mindenki a nyakukba ugrani csak azért, mert éppen kijártak egy iskolát. De nálunk ugyanez ment. Üzleti / marketing / idegenforgalmi / banki pénzügyi iskola lévén nyomták nekünk a marketing szöveget (az iskola igazgatója a Marketing Szövetség akkori elnöke volt), hogy majd milyen kapkodás lesz értünk a nagyvilágban. Nos, én banki pénzügyes voltam, mégsem kellettem egyik banknak sem. Erről ennyit.

Akkoriban még hangzatos név volt a “banki pénzügyek”, ám a számvitel sosem volt az iskola erőssége, és hát az enyém sem. Nem áll rá az agyam ugyanis arra a mesterségesen kitalált világra, amit könyvelésnek hívnak, ma is az a meggyőződésem, hogy a természet nem így működik, és pláne nem úgy, ahogy a bankok azt diktálják a világnak. Na, akkoriban ez, hogy én ennyire merőlegesen állok a témára, még nem volt kristálytiszta előttem, csak azt tapasztaltam, hogy valamiért nem mennek a dolgok, és hogy egyre jobban utálom is az egészet.

Szakmát váltani nem egy egyszerű dolog. Mivel önismeretet nem tanítanak az iskolákban, így az tökéletesen az egyénre van bízva, fejleszti-e magát ezen a téren, vagy köszöni szépen, de nem kér effajta baromságokból. Én kértem, de hát nem adják azt ingyen. Mire összeállt bennem egy kép, milyen irányokba indulnék, mi az, amit szívesebben csinálnék a jelenlegi helyett, hát bizony eltelt úgy 30-33 év. Ekkor viszont már úgy van vele az ember, hogy lehet kreatívkodni, lehet szabadúszózni, lehet szórakozni, de a számlák ennek ellenére jönni fognak, fizetni muszáj lesz. Szóval elég meredek szakadékba kell már ilyenkor ugrani a hátunkon egy ejtőernyővel úgy, hogy lutri, vajon élve érünk-e földet.

Van, aki ennek ellenére ugrik és túl is éli. A bátortalanabbaknak meg marad a nyavalygás, és egy érzés, hogy Úristen, hát ez már mindig így lesz? Minden reggel ugyanúgy fog telni, ugyanabban a koszos irodában fogok ülni, ugyanúgy mások kénye-kedve szerint fogok ugrálni, és ugyanúgy utálni fogom az egészet?

Amikor eltelik az élet – nagyjából – fele, akkor általában felmerülnek ezek a kérdések. Kinek előbb, kinek utóbb. Összemérjük, vajon hol is tartunk ahhoz képest, amit 10-15-20 évvel ezelőtt elképzeltünk magunknak? Hol tartunk ahhoz képest, amire vágytunk valaha, és amire talán még most is vágynánk?

Túlzott illúzióim nem voltak a gyereknevelős időszakomról, de azt azért erre a néhány hónapra, egy-két évre bíztam volna, hogy kitaláljam, akkor hogyan tovább. Hát nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugyanis jelenleg még annyi időm sincs ilyeneken filózni, mint korábban. Megtervezni, kitalálni önmagam.

De ez a válság (vagy ahogy egy oldalon olvastam: “váltás”) nem kizárólag a munkahelyről szól. Ebben benne van az egészségünk, a saját testképünk, a párkapcsolatunk, a társas kapcsolataink, hogy mit kezdünk a szabad napjainkkal, ki tudunk-e kapcsolódni, a személyes fejlődésünk, a pénzhez való viszonyunk és hogy milyen karriercéljaink vannak. Rákeresve a neten nagyon sok oldal foglalkozik ilyesmivel, lehet szemezgetni és fejlődni. Mindegyiknél az a lényeg, hogy átgondoljuk a dolgainkat, az életünket, és ehhez adnak segítségül egy rakás kérdést, melyek mentén elindulhatunk. Aki bele akar vágni, annak nem kevés energiát kell belefeccölnie, és biztos lehet benne, hogy néhány sebet fel is kell tépnie ahhoz, hogy haladjon, de legalábbis megmozduljon valami.

Az egészben talán az elmúlás ténye a legrémisztőbb, hogy egyre jobban tudatosul, minden, így mi is múlandóak vagyunk. Nehéz ezt így megfogni, mivel nem jön velünk szemben nap mint nap a halál, és azt is nehéz felfognunk, hogy csak a ma van, csak a most a biztos, és ennek megfelelően éljünk. Szerintem igen kevesen vannak azok, akik minden percet eszerint élnek. Az olyan minden mindegy lenne, hiszen lehet, holnap már nem leszünk.

Annak ellenére, hogy hiszek a szamszarában, az örök körforgásban, mégis be vagyok tojva én is a haláltól. Megfoghatatlan, mert nem tudom, mitől félek pontosan. A fájdalomtól? Hogy nekem fáj majd, vagy hogy az itt maradóknak okozok fájdalmat? A sötétségtől? A semmitől? Az egyedülléttől? Vagy hogy át tudok-e kelni? A sötét lényektől? Hogy vajon tudatára ébredek majd, hogy meghaltam vagy bolyongani fogok? Vagy úgy ezektől együtt? Mindenesetre a halottaimra nem úgy gondolok, mint eltemetett, földben fekvő testekre, hanem mint a Fénybe távozottakra, akik továbbléptek, továbbélnek – immár test nélkül.

Szóval itt vagyok a válság közepén, vagy inkább a váltás előtt, és meg kéne szülnöm önmagam. Szakértők szerint ez a toporgás 2-5 évig tart. Na bravo… és gondolom, még az sem törvényszerű, hogy azért lesz vége, mert megoldottuk a problémát.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s