Zajlik

Néha alakul úgy az életben, hogy nem látjuk a fényt az alagút végén, és mikor már a nagy sötétben éppen falnak mennénk, akkor gyújt valaki világosságot mellettünk – még ha az csak egy 20 wattos izzó fénye is.

Az elmúlt években kifejlesztettem magamban egy módszert arra, hogy a sorok között olvassak, mármint a saját soraim között. Ezért fontos, hogy leírjam a dolgokat, ahogy érzem, akár párbeszédről legyen szó, akár itt a blogon lévő írásokról. Ha visszaolvasom egyszer, kétszer, akár háromszor, általában leesik, mi is a problémám lényege, így nem diagnosztizálom magam félre…

Így van ez most is. Hónapok óta csak azt érzem, hogy ez az anyaságosdi nekem sok, és hogy nehezen viselem már ezt a fáradtságot, ami leginkább lelki, minthogy a kialvatlanság ellenére futni még bírok. Ennyi maradt ugyanis kikapcsolódásként és lazításként, hogy heti háromszor 10 km-t futok, ami meg is lep, tekintettel a korábbi edzéseim volumenére. Hogy ki tudjam zárni a szülés utáni depressziót, utána olvastam, az miről is szól, és örömmel jelenthetem, nincs nekem ilyesmi. Aztán eszembe jutott a midlife crisis, magyarul bénább neve van: életközepi válság. Mert éppen ilyen érzések törnek rám zombilétem mindennapjain, hogy hol vannak azok az álmaim, vágyaim, amiket 10-15-20 évvel ezelőtt elképzeltem magamnak, és vajon van-e még esély arra, hogy ez valaha is jobb legyen?

Elkezdtem keresni az ezzel kapcsolatos önfejlesztő írásokat, melyek kapcsán ezer és egy kérdésre kell válaszolnom, saját eddigi életem visszatekintendő, majd mégis a régi módszer hozott aha-élményt, mikor egy barát sóhajtott fel a hosszas kirohanásom után: “Anett, baszki, ennyi nyűggel a nyakadon nem csodálkozom, hogy a végét járod!” Fura volt szembesülni azzal, hogy mindaz a lelki szar, ami már hónapok óta gyűlik itt az éteri teremben, valakinek sok. Nekem eddig ez így fel sem tűnt, csak az, hogy már megint van valami, és hogy egyre kevesebbet mosolygok, pedig hát van egy cuki kisfiam, és nem is a híd alatt dobozolunk ezerrel.

Aztán végiggondoltam. Talán a szüléssel kezdhetem a sort. Azelőtt viszonylag vidám dolgok történtek: esküvő, utazás, szabadság. A szülés eléggé odatett, nyugodtan nevezhetjük traumának, amit egyelőre még nem tudom, mikor fogok feldolgozni. A szülés után jött a robot, meg kellett szoknom, hogy nincs olyan, hogy “én”. Mivel nagyszülők távol, kizárólag Balázzsal tudjuk váltani egymást, nincs olyan, hogy lepasszolom, és élem világom, mint ahogy esetleg másoknál működik. Nincs mozi, nincs új ruha, nincs újságolvasás. Nincs alvás, nincs pihenés, napozás. Nincs nyugodt reggelizés, autózás, nem reggel van az első mosakodás, és saját érdekemben nem maradok fönn 21h-nél tovább. Mindezt nekem, aki csak az utóbbi években kezdett kiteljesedni, és rátalálni saját magára, vagy legalábbis ráérezni, mi is az igazán fontos az életben, mitől érzem jól magam, elég nehéz volt elviselnem. Még most sem dob fel a téma, de ma már egész rendesen veszem az éjjeli 4-5-szöri ébredéseket, és a sötét karikákat a szemem alatt – amik azért kezdenek riasztó és magamon eddig sosem látott árnyalatot ölteni…

Mindehhez súlyossági szintben csatlakozik az a tény, hogy csalódtam azokban az emberekben, akikről példát kéne vennem. Ez legalább annyira hazavágott, mint a szülés maga, ha nem jobban, főleg abban a tekintetben, hogy úgy érzem, míg a szülési traumámon tudok majd változtatni, ezeken már aligha, és nem gondolnám, hogy én csesztem volna el a dolgokat. Mindenkinek vannak lelki defektjei, de mikor azzal szembesül az ember, hogy az apja pont le se szarja, az anyja pedig egy önálló életre képtelen bambának tartja, akkor azért elég hangosan dől benne össze az a világ, amit az elmúlt 35 évben építgetett.

Ezek után már csak a hab jön a fenti tortára, jut azért rá bőven. A nagy devizahitel-mizéria mocskában már azt mondtam, ne tovább, és nem fogok hatmilliót kifizetni kétésfélre. Aki belefutott hasonlóba, sőt, jelzálogon bukdácsol ugyanígy, az talán el bírja képzelni, milyen mértékű gyomorgörcs keletkezik akkor, amikor a bank közli, hogy ja, ha így megy, sajnos, akkor az utolsó csekkek (akárhány is legyen az) már félmillió körül postázódnak havonta. Hát, életszerű amúgy, valóban. Nem ragozom, sok fórum futott és fut ebben a témában, az ügyem bíróságon, még várom az eredményt és reménykedem.

Közben költöztünk is, kétszer is. Először egy jó szándékú barátnőm megüresedett lakásába. A lakás nagyon rendben volt, ám a berendezés elégséges mennyiségéről igen eltérő véleménnyel voltunk, így sok bosszúság volt naponta a helyhiány miatt. Mintha egy tetris-ben élnénk, előbb mindig valamit arrébb kellett tennem, vagy akár kettőt is, hogy hozzáférjek ahhoz, amihez eredetileg indultam. Aztán úgy alakult, hogy lehet saját lakásunk. Unortodox módon abban is szöges ellentétben állok a világgal, hogy milyen kapcsolatban van az albérleti díj és az a bizonyos ablak, amin keresztül állítólag ezt dobálom.

De mivel lehetőségünk nyílt nagyobb banki hitel nélkül megfirkálni egy saját otthont, így keresgélni kezdtünk. Ennyi elbaszott ingatlanost, mint amivel találkozni kényszerültünk, ilyen koncentráltan alig hordott hátán még a föld. Balfaszabbnál-balfaszabb, egyik-másik egy épkézláb mondatot sem bír kinyögni, ingatlant bemutatni se tud, hiszen még ő is akkor látja először, amikor mi, de a jutalékért tartja a markát. Vannak persze dörzsöltebbek is, akik előre kitalált fogásokkal operálnak, pl. felkerekítik a meghirdetett árat egy ajánlatnál, mondván, hát sorban állás van, kérem szépen! Mi a DnHs-ba futottunk bele, és mindenkit csak lebeszélnék a velük való kooperációról, akármelyik oldalon is álljon. Belementünk abba is, hogy ők hozzák az ügyvédet, mivel arra is volt marketing szöveg, hogy ebben az esetben gyorsabb a folyamat, mivel az eladó is nagyobb bizalommal megy bele az üzletbe……, bocs, de be sem tudom fejezni, mert akkora faszság, hogy már nem is emlékszem rá, mi volt az indok. Mi a franc köze van az eladónak az én ügyvédemhez?! De mivel saját ügyvédünk nincs, tök átlag vagyunk, nincsenek ilyen ügyeink (a fenti bankos szaki pedig Pesten üzemel), így örültünk, hogy ezt legalább leveszik a vállunkról. Hát ja, majdnem. Még egy ilyen pöcsöm öccse, mint akinek végül az 1%-ot kifizettük, kevés van a közelben. Egy bunkó, arrogáns kis fasz, aki azt hiszi, az ő seggéből kel fel a Nap minden reggel. Mindenkit képviselt, kivéve minket, amellett, hogy még a vagyonszerzési illetéket sem tudta kiszámolni. Nagyon sok és nagyon meredek részlet rejlik ebben a szakaszban, eltekintenék ettől, mert megy fel a vérnyomásom tőlük.

Mindezt még megspékeli az is, hogy piti dolgok miatt kell tépnünk a szánkat az eladó felé, majd mivel az eladó pont szarik rá, mondván, ő nem ér rá ilyenekre, és továbblendít minket az ingatlanosok felé, akiket ő bízott meg, még minket néznek hülyének és hazugnak, természetesen.

Ezzel egyidejűleg fúrta meg az OTP a CSOK-unkat, mondván, az értékbecslő által kiszámolt érték és a vételár között több, mint 20% az eltérés, így bocs, de nincs CSOK. Azaz elestünk 500ezertől. Az adásvételi persze már megkötve, azt az igényléshez is kérték, úgyhogy fizessük ki a lakást abból, amiből akarjuk, vagy vegyünk fel további hitelt az OTP-nél, biztos. Mivel a bútorozásra szánt egymillió fele még megvolt (na, ezt tényleg kölcsönből), így az landolt az eladó számláján, mi pedig elreptettük a berendezésről szőtt terveinket, és most lassan nullán ketyegünk valahogy. Ez az ügy is pergyanús, mivel a 12ezer forintért összerakott ingatlanbecslésről egy egyoldalas tájékoztatót kaptunk, amin se aláírás, se pecsét, se egyéb infó, hogy miért is annyi az annyi.

Közben pedig olyan szösszenetek színezték napjainkat, mint hogy a folyamatosan hirdetett kamatmentes hitel tulajdonképpen nem létezik, egy százezer forintos alap tévét nem tudtunk ilyen módon megvenni. Ez azért is kellemetlen, mert gyerekkel az ölemben indulok el még reggel, végigjárom a tetves áruházat, végre megvan a tévé, ami jó lenne, végigkérdezik ketten is az adatainkat, éppen csak a derékméretem nem kéne, majd várunk ismét negyed órát, hogy a nagyon okos cetelemes muksó a túlvégen kiböfögje, megfelel-e neki a vázolt kép, de addig a gyerek még mindig az ölemben, már az agyára megy a sok kütyü és embertömeg, éppen nem kezd ordítani, majd sajnálkozva közlik, hogy bocs, de potenciálisan félő, hogy nem tudunk visszafizetni egy tévé árát, úgyhogy nagyon sajnálják, de vagy virítjuk egyben a cash-t, vagy rajzolunk magunknak egy tévét. Megjegyzem, a 0% valamilyen rejtélyes módon a bankos kislánynál már nem nulla volt. Rongyolunk át a másik üzletbe, mert “hülye azért nem vagyok”, ott még jobb tévé lett volna ugyanannyiért, majd várunk a sorunkra a hiteles csajhoz, mert két ostoba, akik még a kérdéseket sem tudják értelmezni (megjegyzem, ők kaptak hitelt előttünk), foglalják a teret, majd sorra kerülünk, újra adatok, derékméretem, majd kiderül, hogy nem fogjuk megkapni, sorry. Az egész csak azért dühítő, mert ha tudom, hogy a nem kamatmentes hitelt nem hitelképes egyéneknek szánják egy köcsög tévéért cserébe, akkor nem fárasztom magam és a gyerekem egész délelőtt, mert idegőrlő.

Vagy hogy a sok agyatlan paraszt fáraszt a virtuális piactereken. Vennénk valamit, megegyezünk, kifizetjük, majd nem küldi. És azt hiszi, megússza. Hát nem. Rendőrség, bíróság, pénz még nincs, de már folyamatban.

Mindehhez vegyük hozzá, hogy az ember azért költözik, mert OTTHONT akar magának teremteni. Egy olyan helyet, ami mentes a sok balfasztól, jó érzéseket kelt a benne élőben és örömöt okoz. A fenti viták a berendezéseket illetően, illetve az a tény, hogy a KIKA a már több mint két, azaz kettő hónapja rendelt bútorokat sem képes még mindig leszállítani, nem tesz hozzá túl sokat a vágyott képhez. Nincs rend, nincs hova pakolni, nincs otthonosság, nincs egy csomó minden, amit elterveztünk.

Szóval messzemenőkig elegem van abból, hogy meghazudtolnak, hogy hülyének néznek, hogy semmibe vesznek, hogy flegmáznak és duzzognak, és még mindezt rám sütik, hogy szakadok szét fizikailag és hogy nulla az esélyem a kikapcsolódásra. És akkor még én vagyok a fura, mert nem vagyok boldog anyuka.

Azt hiszem, nem erre mondják, hogy úgy jó, ha zajlik. Mert ez így nem jó, nagyon nem.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s