Pünkösd

Húsvét után, a tavaszi évnegyedkezdetet követően egészen a nyári napfordulóig a sokasodó mezei munka mellett megritkulnak az ünnepek. Egyetlen jelentős szertartásos tavaszünnep van még, amelynek a jelentőségét és az ünnepi szokások jelentését is az adja, hogy a Nap eléri azt a pontot, ahol a Tejút itteni vége találkozik az állatövvel. Mára az ünnep egyes eseményeit különböző időpontokban tartják, sőt májusfát május első napján és pünkösdkor is állítanak, de királyt csakis pünkösdkor választottak, miként csupán május elseje volt a lélekjárás jeles időpontja ekkortájt.

Több lélekjáró napot is ismerünk a magyar hagyományban, különösen a napfordulók idején, amikor az eredeti néphit szerint a világosság és sötétség harca közepette többnyire az Alvilág kapuja nyílik meg. De csak két olyan napot ismerünk, amikor nem résnyire, hanem tágra nyílik, szélesre tárul valamely világ kapuja. Mégpedig akkor, amikor a Tejút az évkör és az égbolt két átellenes pontján, májusban az Ikrek csillagképnél és novemberben a Skorpió és a Nyilas találkozásánál metszi a Naputat, az állatövet.

Májusban megnyílik tehát az égi kapu, s ezzel bennünk is megnyílik a lehetőség, hogy az égi erők támogatásával feljussunk a Világfán egészen a csúcsig. Mivel a szertartás eredetileg nem csupán a mítosz megjelenítése, hanem megvalósítása is: ezért állítanak ilyenkor májusfát – mert a szertartásban valóságos, égbenyúló fa jeleníti meg azt a függőleges, felfelé vezető utat, amit az ember önmagában jár be, mind magasabb állapotokat meghódítva magában. Régen ilyenkor választották a pünkösdi királyt, így mi is megkereshetjük magunkban azt a lehetőséget, ahol mint király a birodalma felett, uralmat szerezhetünk önmagunk összes állapota felett.

Az ősi ünnep – amelynek napja csak a luniszoláris naptár érvénybe léptével tevődhetett az évkörben változó, a Húsvéttól függő helyű Pünkösdre – a zöldág behozatalával kezdődött. A zöldellő, virágzó ágak, viruló gallyak, melyekkel a lányos házak kapuit díszítették a természet megújhodásának szimbólumai, de udvarlási szándék kifejezői is voltak. Zöldágjárásnak, de helyenként fendijózásnak nevezték az ünnep ezen részét, amiben talán a “fent de jó!” rejlik. A frissen metszett ágakkal játszottak is, “hidas”játékot, amikor párosával összefogódzkodtak, a párok egymás mellé álltak, felemelték kezeiket, a leghátsók pedig átbújtak a többiek karja és az ágak alatt, majd beálltak legelőre. Közben ezt énekelték: “Bújj, bújj zöldág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta!”

Az Aranykapu a Felvilág kapuja, vagyis bennünk, önmagunkban nyílhatnak meg olyan kapuk új lehetőségek felé, amelyek a tudati szabadságunkat eredményezhetik. Igyekezzünk tehát tiszta érzelmeket táplálni, világos, “fennkölt” gondolatokkal áthatni magunkat, akaratunkat jóra irányítani, hiszen ebben az időszakban a Nap éppen a lehető legtöbb fényt, világosságot árasztja szét világunkban és ez az erő ugyancsak befelé fordítható. (x)

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s