Szülés és születés

Megszületni nem könnyebb, mint meghalni. – Aki nem hisz az örök körforgásban, az újraszületésben, abban, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látunk, sőt, sokkal több, mint amennyit látunk belőle, az nem fogja hinni azt sem, amiről majd most írok.

Tulajdonképpen nem is tudom, miért félünk a haláltól. “Jobblétre szenderül”, “örök nyugovóra tér”, “megboldogul”, “örök álomra szenderül”, “örök nyugalomra lel” – mind azt fejezi ki, hogy meghal, mégis valami jobb dologban részesül, mint amiben eddig volt. Úgy gondolom, ennek inverze a születés, ami a maga fájdalmával és végigjárandó útjával szerintem rosszabb, mint maga a halál. Az abszolút idillitől (többdimenziós szellemi lény az isteni szeretetben) a tökéletesen védett magzati állapoton át végül kikerülünk ebbe az elkurvult, durván anyagi fizikai létbe, ahol kénytelenek vagyunk a saját burkunkat felépíteni (falakat, ki vékonyabbakat, ki vastagabbakat), hogy valahogy megmaradjunk épségben.

Innen nézve rögtön értem, miért nem akaródzott Bencének útnak indulni végre, s jutottunk el abba a fázisba, hogy ha nem jön magától, hát majd zavarjuk.

Nem volt fogadott orvosom, bár nem gondolom, hogy az egy életbiztosítás. Rengeteg pro és kontra szól mellettük és ellenük, nem hiszem, hogy lehet egyértelműen állást foglalni a kérdésben. Azt is tudom, hogy sokan amellett vannak, nem is orvost kell fogadni, hanem szülésznőt, stb. Tájékozódtam azért előtte a kérdésben, videókat is néztem, majd mikor egy gyakorlott szülésznő elmondta, hogy a magánkórházban végzett szüléseken a szülésznő feladata abban merül ki, hogy adott esetben a vajúdó nő szájához emeli a vizes palackot, megigazítja a párnát, asszisztál az alternatív szülési pózokhoz, labdát hoz, kádba vizet enged, fogja a szerencsétlen kezét, stb., nos, akkor úgy döntöttem, hát éppen ezért lesz bent a férjem, ehhez nekem nem kell külön szülésznő.

Bence

Egész várandósságom alatt teljesen jól voltam. Olyan érzéseim azért nem voltak, hogy ez életem legesleggyönyörűbb időszaka. Van egy elméletem, miszerint ilyet azok a nők éreznek, akiknek valamilyen űrt tölt ki magzatuk, állapotuk, új szerepük, de én tökéletesen jól voltam előtte, minden törődést és szeretetet megkaptam a férjemtől, nem kívántam kizárólag sajátomként dédelgetni a fiamat, akit majd majomszeretettel ölelek körül minden percben az anyaság jogán. A kilenc hónapból nyolcat aktív voltam, sportoltam, jöttem-mentem, levegőn voltam. Nem voltak falási rohamaim, nem híztam, mint a nemnormális, kezelhető volt az egész. Aztán a végére azért már kezdett valóban terhes lenni a terhesség, iszonyat bedagadt a lábfejem és a bokám, és az úgy is maradt végig, nem tudtam normálisan aludni, alig jött már rám valami ruha, stb. Mindezen az sem segített, hogy kint heteken keresztül 35-40 fok volt.

Eltelt a 38., 39., 40. hét is, és nem történt semmi. Bence forgolódott odabent, félig-meddig már be is helyezkedett, fejjel, ahogy kell, mégsem indultak meg a fájások, nem folyt el a magzatvíz. A “szívek szállodájában” (a kórház magzati szívhangbuzerálója) azt mondták, hogy ha továbbra sem történik semmi, akkor következő alkalommal már bőrönddel menjek, mert ágyat kapok a kórházban. Szuper.

Az ágyat kiosztották, én pedig bennragadtam. Vizsgáltak elölről, hátulról, mindenhogy. Nézték, mennyire van a méhszáj kitágulva (miközben a függönyt majd letéptem az ablakról), de az sem hozott megnyugtató eredményt. Minden nap vizit, ki alaposabb, ki pont le se szarja, hétvége van, úgyse fog történni semmi alapon, ha nem muszáj, és hát nem muszáj.

Eljött a 40. hét közepe-vége, mikor is kimondták, hogy ha én is akarom, akkor másnap megindítják a szülést. Na, azt hiszem, talán ezen a ponton csinálnám újra másként. Még két napom lett volna hátra a 41. hétig, úgy, hogy a második nap már a 41. hét első napja, amin mindenképpen megindították volna a szülést. De annyira nyűg volt már az egész, már elfáradtam abban a 9 és fél hónapban (szeptember 19-től július 8-ig), és annyira nem történt semmi, annak ellenére sem, hogy próbáltam beszélni Bencével, győzködni, kisfiam, hidd el, nem válunk el attól, hogy megszületsz, stb., hogy azt mondtam, legyen.

Lett. Másnap hajnalban beöntés. Az is egy külön élmény, mikor nagy hassal és ingerrel a beleidben kell harcot vívni a vécéért, mert a kimondottan erre a célra kijelölt vécét valamelyik gyökér privát trónnak használja, és képtelen vagy bejutni. Az ötágyas szobákhoz természetesen tartozik fürdőszoba, amit minden reggel végigfertőtlenítenek, tehát tiszta, ám a fürdőnek két ajtaja is van, így kétszer öt ágy használja, nem véletlenül van ám beékelve két szoba közé. Na, most ide egy beöntés után pláne képtelenség bejutni reggel…

Még egy szívhangbuzerálás a “szívek szállodájában” (“Hát maga még mindig itt? Azt hittem, már megszült!”). Olyan, mint mikor egy science-ficton filmben tesztelik a szuperhőst, hogy mennyi áramot bír még el. Infúzió, majd tekerik bele az oxitocint, amitől görcsei lesznek a szuperhősnek, miközben figyelik papíron, mikor mennyire mozdul el a szinusz. Itt még mindig magabiztos voltam, ugyanis nagyon fájdalmam nem volt. Voltak méhösszehúzódások, de gondoltam is, hogy ha ez csak ennyi, akkor nem tudom, mit paráznak a többiek.

Megvolt a teszt, kezemben a papír, irány fel a szülészetre. Vetkőzés, nyomom magam bele az ágyba, próbálok kényelmesen elhelyezkedni. 8 óra. Bekötnek minden szart, amit kell. A szoba amúgy jól felszereltnek tűnik, sarokban nagy kád, ablakon függöny, csak ketten vagyunk bent Balázzsal, ajtó végig nyitva, én a rámázott komlói látképeket nézegetem a falon. Kb. 11 órakor éreztem, hogy na, talán mintha most elfolyt volna a magzatvíz. Legalábbis a fele. Gondoltam, ettől felgyorsulnak az események, de semmi. Talán egy órával később bejött az egyik orvos(nő) (ő vizsgált a legfájdalommentesebben egész idő alatt), hogy ő még érzi a magzatburkot Bence fején, ami gátolja abban, hogy meginduljon a szülőcsatorna felé, úgyhogy burokrepesztés. Szerencsére én nem láttam, amit Balázs igen, amitől úgy fordult ki a nyitott ajtón, mint akiért jöttek. Egy nagyjából 30 centis kampós végű fémbizgentyűvel történt a burokrepesztés, ebből én semmit nem éreztem.

Közben a garnitúra felének lejárt a munkaideje, cserélődtek az emberek, bejött a délutáni/esti műszakos szülésznő is, orvos is. Szerintem kb. 15 óra magasságában kezdték tekergetni rám az oxitocint, hogy hátha attól majd Bence menekülőre fogja. Ekkor már a hátamban volt az epidurális előkészítés, ami feljött a vállamig, szóval ha kellett, akkor csak a vállamnál benyomták, sutty, már csorgott is végig a hátamon a hideg folyadék.

Nem emlékszem minden órára, percre. Tény, hogy nem voltak fájásaim, görcseim viszont annál inkább. (Vagy ez lenne a szülési fájdalom??) Olyan szintű görcsök, hogy önkéntelenül is összerántott, és önkéntelenül is nyomnom kellett, képtelen lettem volna szabályozni. A szülésznő emberségből kb. kettes. Vagy lehet, két görcs között a borítékot várta, ezt innen már nem tudnám megmondani. Summa summárom Bence feje már beékelődött a szülőcsatornába, és ott szépen el is akadt, így császármetszés ki volt zárva. Nem vagyok császármetszés párti, viszont eljött az a pont, amikor már rákérdeztem, hogy ugyan, nem lehetne, mert meghalok a görcsöktől!? Mire azt a választ kaptam, hogy “Semmi nem indokolja a császármetszést!”. Ha akkor elmondják, hogy hát anyuka, a kisfia feje már úton van, NEM LEHET sebészkedni, akkor az ember megérti. De amikor már szó szerint félhalott vagyok a kimerültségtől, és nem változik már semmi órák óta, akkor valahogy nekem kevés az a válasz, hogy semmi sem indokolja azt, hogy könnyítsünk magán. De hát egy férfi mi a vihart tudhat ezekről az érzésekről, ugye.

Szó szerint félhalott voltam, azt hiszem, ezt túlzás nélkül állíthatom. És ez akkor vált bizonyossággá, amikor két nappal a szülés után szóltam a nővéreknek, hogy ugyan, a kezemből a branült nem lehetve végre kikapni, mire közölték, hogy hát annyira szar lett a véreredményem, hogy vért akarnak nekem adni, azért van még mindig ott a cső…

Este kilenckor végképp bedurvították a dolgokat. A szülésznő közölte, hogy pedig ez a gyerek 22h-ig meglesz, úgyhogy még tekert egyet az oxitocinon, miközben leordított, hogy ne nyomjak (anyád!), s mindez kétpercenként. Nekem a szemem ekkor már végig csukva volt. Izzadtan feküdtem ott, és vártam a megváltást. Hogy az a kisfiam lesz, vagy maga a halál, az már mindegy volt, csak történjen végre valami. Az események vége a vákuum lett. Még jó, hogy a szülés előtt a kezembe nyomott papíron nem kezdtem részletesen olvasgatni, miről is szól ez az egész. Ha jól emlékszem, négy orvos próbálta kipréselni-kicibálni belőlem a fiamat, nem részletezem, 21 óra 57 perckor Bence “megszületett”.

Szülés születés

Nos, mint fent írtam, én hiszek a láthatatlanban. Hiszek abban, hogy bizony vannak negatív erők, lények, entitások is. S mióta történt velem egy-két fura eset, még jobban megbizonyosodtam ebben a hitemben. Azt gondolom, hogy a szülőszobában is ott voltak. A két faliképre például konkrétan emlékszem, ahogy csak feküdtem az ágyon magatehetetlen, és két görcs között felnéztem rájuk, mindig más alakokat láttam. Gonosz fejformákat, akik nem beszéltek, viszont mozogtak. Egy látképen. Egy komlói látképen. Aki látta a Gyűrűk Urát, annak még fantáziálnia sem kell, mert hasonlók voltak az ottani lényekhez. Ráadásul az sem fér a fejembe, hogy lett annyira rossz a vérképem, hogy nekem vért kelljen adni. Kérdeztem Balázst, hogy tényleg annyi vért vesztettem volna? De azt mondta, nem. Nyilván véreztem, de nem annyit, hogy mindazt pótolni kelljen. Nem engedtem, hogy más vérét belém fecskendezzék, hogy kívülről bármi is a testembe kerüljön.

Más ilyen eset is történt már velem. Egyszer elestem egy olasz kempingben. Emlékszem, hogy a sátorból úgy álltam föl, hogy a bakancsom fűzője (ami azért elég hosszú) benne volt a bakancs belsejében, és úgy dugtam bele a lábam, majd elmentem a 60 méterre lévő vizesblokkig és vissza, ahol is elestem az aszfalton, végigszántva a két tenyeremet, de úgy, hogy darabokban fordult ki a hús (nyilván nem csontig, de nem kimondottan felületi horzsolás volt). Feltápászkodtam, megnéztem a tenyereimet, és hogy mi is történt egyáltalán, majd rosszul lettem. Láttam, hogy a cipőfűzőm kint, tehát valószínűleg abban estem el, ami azért még mindig magas, hogyan is mászott ki a talpam alól. Hogy leesett a vérnyomásom, vagy a vércukorszintem, vagy mi történt pontosan, nem tudom, de gyorsan vissza kellett guggolnom, hogy ne ájuljak el. Mikor már voltam annyira jól, hogy felálljak, odamentem a 20 méterre lévő faasztalhoz és padokhoz, majd az egyiken végigfeküdtem, mert éreztem, hogy szarul vagyok. Ez ment nagyjából félórán keresztül. Nem tudtam hova tenni a dolgot, csak azt éreztem, hogy olyan lassan ver a szívem, hogy mindjárt meg is áll, hányinger, szédülés, stb. Akkor lettem jobban, amikor kaptam két korty koffeinkoncentrátumot.

Akkor ott volt a csapatban egy olyan ember is, akinek a lánya még látja a számunkra már láthatatlant, és ők mondták, hogy egész héten érzékelik körülöttem, rajtam a lényeket, “jószágokat”. Hogy pontosan mit is akarhatnak, nem tudom. Energiát? A testemet? Honnan jönnek? Kik/mik ők egyáltalán? Nem tudom, de érzem, hogy nem éppen az én oldalamon, a Fény oldalán állnak. Az kezd tiszta lenni, hogy akkor támadnak be, amikor van fogás rajtam, amikor gyenge vagyok, és ez nem kizárólag fizikai gyengeséget jelent, sőt. Amikor az embert bántják, amikor olyat kap, szóban, vagy bárhogy, amitől összerezzen, akkor sérül az aurája, az őt körülvevő éteri mező. Csak pár percünk van, hogy helyreállítsuk magunkban a harmóniát, ha ez nem történik meg, akkor sebezhetővé válunk. Nyilván ha valaki őrlődik valamin, munkahelye miatt, párkapcsolata miatt, az élete vagy bármi miatt, nyomasztja valami, akkor ezt nem tudja 5 perc alatt rendbe hozni. Ilyenkor ezek a lények jöhetnek, és látszólag jönnek is, mert nincs már erőnk védekezni.

Úgy érzem, ezek voltak ott a szülésnél is. Hogy mégsem sikerült végezniük velem, már ha ez céljuk egyáltalán, talán a védőangyalaimnak, az őrzőimnek és Istennek köszönhető. Nem tudom, de úgy érzem, hogy ennek a “harcnak” nincs még vége.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s