Az anyaság hajnalán

Bár alapvetően nem szoktam visszavágyni a múltba, az elmúlt két-három hónapban mégis egyre többször térek vissza gondolatban azokba a napokba, amikor még volt néhány szabad félórám, és tudtam ápolni a szerepeimet, kiszolgálni a vágyaimat, építeni a lelkemet. Azonban mióta közöttünk van Bence, egészen más értelmet nyert a szabadidő fogalma.

Nem voltak afféle illúzióim, hogy láblógatva nevelek majd gyereket, de hogy a korábbi órák-félórák után perceim sem lesznek saját magamra, azt azért nem gondoltam volna. Csodálkozva hallgatom, olvasom azokat a sztorikat, amikben anyukák áradoznak a várandósság és az újdonsült szülőség napjairól, azokat életük legszebbjének aposztrofálva. Egyetlen szó jut eszembe ilyenkor: bullshit. Pedig Bence statisztikailag sem számít rossz gyereknek, sőt. Egy Tündérmackó. Mégis, mintha az egész egy kötélhúzás lenne, mintha arra menne ki a játék, hogy bizony gyilkoljam ki magamból önmagam, szűnjek meg ÉN-ként létezni, és csak Őt szolgáljam. Adjam fel minden percem szabadságát, és önként tegyem mindezt az Ő kezébe, rendelkezzen vele.

Az anyaság hajnalán

S már-már úgy tűnik, sikerül. Önként. Egyrészt némi bűntudat miatt, hiszen éppoly csodálatos létezést ígértem neki idekint is, mint amilyen pocakon belül volt, de ez már sajnos a születéskor megbukott… (Itt jegyezném meg, hogy a szülés / születés sem az élet legcsodálatosabb dolga, az is egy bullshit.) Másrészt meg hát mégis csak én hívtam életre, nélkülem életképtelen, és ezt érzem is minden sejtemben. A felelősség eme tudatában pedig nyilván nem hagyhatom magára, ha szüksége van rám, és neki bizony szüksége van rám. Ezt jelzi is sokszor. Nem visítva, nem toporzékolva, de azért kitartóan. Rögtön megérzi, ha egymás mellett aludtunk el, s én 10 perc múlva próbálok megszökni mellőle, ápolva a fent említett szerepeimet. Pedig csukva a szeme. Pedig levegőt sem veszek, nehogy zajt csapjak, s mégis megérzi, tudja, hogy nem vagyok már ott.

Mindig az “élni és élni hagyni” elv mentén éltem, így meglehetősen nehéz kezelnem ezt a kialakult helyzetet. Mit nehéz… egyszerűen nem megy. Kiborulok tőle. Nem tudok csak és kizárólag anya lenni. (Arról nem beszélve, hogy nem gondolnám, hogy ez az anyaság veleje, hogy strázsálok egy még csak “vezényelni” tudó gombóc mellett, lesve annak minden kívánságát, hogy boldog legyen.) Szeretném megélni azt is, hogy nő vagyok, sőt, feleség. Hogy sportoló is szeretnék lenni, néha fotós, és barát is. S főleg boldog. Mindamellett, hogy imádom Bencét, ezer és egy puszit kap tőlem minden nap, mégsem vagyok maradéktalanul boldog. Az ÉN-em jelentős része haldoklik, sorvad, és ebből nem tud kialakulni semmi új, semmi jobb és szebb.

Az egész különös fűszere, hogy ha apukájával elmennek kabriózni (babakocsi), akkor már a második perctől hiányzik. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni, megoldani? Mikor az ember lánya már eljut ebbe a stádiumba, sajnos könnyen előfordulhat, hogy már akkor sem lesz kedve javítani a dolgokon, mikor ajándékként kap néhány szabad félórát. Ekkor már bizony a saját hajánál fogva kell kirángatnia magát abból az állott szagú mocsárból, amibe jó térdig belesüppedt, mert más úgy sem tud segíteni rajta.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s