Utolsó napok

Első perctől fogva nevelgetem, etetem, itatom. Szépen fejlődik, már látszik is, letagadhatatlan. Elkezd mozogni, végre én is érzem. Simogatjuk, beszélünk hozzá, játszunk vele. Orvos minden hónapban, védőnő szintén, még jólesnek a hosszú séták.

Aztán egyre melegebb lesz, már 20 fokban is forr a vérem. De még jól vagyok, még minden oké, csak a nadrágjaimat kell cserélnem spéci pockos verziókra. Aludni is tudok, mármint nem akkora még a súly a bordáimon – merthogy a bordám és a bőröm között fészkelődik KisDinnye -, hogy az zavaró lenne. Még járok dolgozni, igaz, már csak félnapokat, de még jó minden. Beszélgetek vele, gyakorlatilag percekre majdnem fejen állok, hogy megforduljon, és büszke vagyok rá ezerrel, hogy napok múlva az ultrahang visszaigazolja, szót fogadott.

Aztán eljön a búcsú a munkatársaktól (fura lesz, hogy évekig nem kell bemennem dolgozni), a 36. héten már “illik” befejezni a munkát, és csak magunkkal foglalkozni. Eddig is beszélgettem vele, 0-24-ben nem tudok a hasamnak magyarázni. Egész jól ki lett számolva. A munkába járós utolsó napokban kezdett csak dagadni a lábam. Azóta mondjuk pufi, és ezen az sem segít, ha egész nap vízszintben vagyok.

Sűrűsödnek az orvosi látogatások: nőgyógyász, NST, ultrahang, védőnő, NST, ultrahang, védőnő, nőgyógyász, NST, ultrahang, védőnő… Bár időpontra megyek, így is eltelik két-három óra, mire végzek.

Egyre lassabban közlekedem, egyre kevésbé esik jól a séta, egy-egy séta után pedig úgy érzem, szétszakadok. Vizesedem, pufisodom, alakot váltok – s egyre kevésbé tetszik. Súlya van, és húz. Nehéz ülni, nehéz fekvésben megfordulni, nehéz ácsorogni. Sokat mocorog, örülünk neki, de 47-48 centivel azért már elég fajsúlyosak ezek a forgolódások. Fúrja magát, feszít, homorít, tolja a kis talpát és rugdos. Forog, matat, csuklik és nyom.

A legnehezebb, hogy nem tudok mozogni. Hogy csak ülök már két hete, és már lassan nem bírom. Nem bírom, hogy nem tudok mozogni, sportolni, átmozgatni magam. Elég, ha felérek a harmadikra, egy húzásra már az sem mindig megy. Kiugrik a szívem, elzsibbad a combom, keményedik a hasam. Hiába fűzöm KisNyuszkót, nem mer még elindulni. Jóslófájások már vagy két hete vannak. (Normális ez?) Nyomja a gerinc felé futó idegeket, felszisszenek, próbálok folyamatosan mélyeket lélegezni.

Neki sem lehet könnyű. Biztosan nyomom olykor, szűk a hely odabent. Várok. Nem tudok mást tenni.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s