Meghasonlott önmagam

Minden évben, mikor eljön az érettségizés, meg a felvételizés ideje, hosszú összetett mondatok szólnak arról rádióban, tévében, milyen nehezek voltak a tételek, hány ezren és hova adták be a jelentkezési lapjaikat, mintegy előrevetítve, ahogy az ifjú generáció abszolút céltudatosan menetel jövőbeli fényes karrierje felé. Nem tudom, csak én lennék ennyire lekésve erről is, hogy még 33 évesen is önmagam keresem, vajon mi is lenne az a hivatás, ami betöltené az életem? Ami miatt energiával telve kelnék fel minden reggel (de minden második reggel biztosan), mert hajt, mert vonz, mert ösztönöz és érdekel. Mert értelme van, mert létrehozok és alkotok általa, mert adok vele és töltekezek belőle. A másik lehetőség, hogy ez a kérdés csak egy nagyon szűk réteget feszeget, amellyel egyelőre semmi kapcsolatom.

Útkeresőként hát nincs más dolgom, mint keresek. Nem is tehetek mást, hiszen amíg nem ismerem, nem tapasztalom meg az egyes lehetőségeket, addig nem tudom megmondani, vajon új értelmet ad-e az életemnek vagy sem. Nem egyszerű a feladat, hozzáteszem, főleg, ha figyelembe vesszük a korábban már említett szélsőértékeket, mely valahogy mindig befészkeli magát a napjaimba. Jó vagy rossz? Ki tudja? Sokszor eszembe jut Müller Péter valamelyik könyvének hasábja, amelyben azt írja erről az állapotról, hogy olyan, mint a mérleg két serpenyőjének mozgása. Először a végletekig kibillen, majd ebből az állapotból találja meg az egyensúlyát. Hát kb. így billegek én is, gyűjtöm a tapasztalatokat, és próbálok megállapodni.

Legutóbbi ilyen tapasztalatszerző állomásom a hegymászás volt. Ezt szerettem volna megtapasztalni, be is vonzottam, végig is éltem, s már-már elhittem, hogy azok közé tartozom, akik korán kelnek, s hóesésben, szélviharban mosolyogva húzzák fel magukat a csúcsig pusztán azért, mert az jó. Akik nem bánják, ha napokig nem éri víz a bőrüket, ha éjjel a csillagok gyenge fényénél, erős mínuszban kell kitántorogni a 20-30 méterre lévő vécéig (vagy hívjuk inkább budinak, ami sok helyen csak egy lyuk a lábunk alatt), ha a jéghideg víz zsibbasztja szájukat a reggeli fogmosásnál, amihez nem kis mértékben kell eltávolodniuk a menedékház párás melegétől. Akik valóban eggyé tudnak válni a Természettel, és akár a hóba vájt üregre húzott sátorban is vidáman kibekkelnek egy éjszakát mondjuk 4000 méter magasan is. Akik 1000-1500 métert is megtesznek, függőlegesen, naponta, azért a néhány pillanatnyi élményért, ami a hegy tetején várja őket.

Nepal, trek to the ABC heroes day

Azt gondolom, hogy akiben nincs meg a belső vágy, az ösztönszintű indíttatás arra, hogy ezek felett szemet hunyjon, és ne diszkomfortként, hanem a kaland részeként fogja fel, az előbb-utóbb úgy jár, mint én, hogy elfogy a kraft. Nem a fizikai erő, hanem a mászás iránti alapszenvedély, mely a szükséges pluszt adja. S bár ez így rém egyszerűen hangzik, azért ettől kissé fájdalmasabb a dolog idebent.

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

(Vajda János: Húsz év múlva)

Semmit sem csinálunk csak úgy magától, kell, hogy jelentkezzen egy vágy a tapasztalásra. Más kérdés, hogy ez a vágy pontosan miből is táplálkozik. Mi a célunk vele? Miért akarjuk átélni? Át tudjuk-e élni sallangmentesen, csak az élményért magáért? Fel tudok-e menni egy hegyre csak azért, ami a hegy maga? Tudom-e élvezni a szemembe verő esőt, a bokáig érő sarat, a nagyon meredek emelkedőket és lejtőket, a derékig érő havat, a 40-60 km/h-s szelet, a mínusz 10-20 fokokat, a csúszós jeget? Miért megyek fel egy több ezer méter magas hegyre? A teljesítmény már nem csábít. A természet szépsége lenyűgöz, de azt ugyanúgy tudom élvezni a távolból is. Miért megyek hát fel egy több ezer méter magas hegyre…? Hát ez a legszomorúbb, hogy már nincs rá válaszom. Tényleg, miért…? És csönd.

Majd a hosszú csöndet megtöri egy gyenge válasz mégis: a sikerélményért. Ma már biztosan ezért mennék. Kicsit úgy vagyok vele, mint ahogy egy sportoló lehet, mikor már tudja, hogy ez az utolsó szezonja és abbahagyja. Még két-három versenyt lenyom, de már várja a végét. Már elfáradt, már elérte, amiért elkezdte, s már szeretne újba kezdeni. Ilyenkor már nem az igazi az a két-három utolsó, mert már várja a végét, már csak túl szeretne lenni rajta. De mi számít sikernek? Mi lenne elég? És mennyire szomjazom ezt a fajta sikert?

Nem tisztán a hegymászást választottam, nekem az utazás kellett. Elmenni innen kicsit, kizökkenni a megszokottból, új élményeket, tapasztalásokat szerezni, átélni. Az utazás önazonosság keresés. Önmagunk keresése. Megtalálni, feltalálni azt, akik vagyunk, akik lenni szeretnénk.

Az utazás általánosságban a keresés, a fölfedezés, a beavatódás, a megtisztulás, a misztikus tudás utáni vágy, az egyik szintről a másikra, a profán térből a szent térbe való átlépés; célja a béke, az igazság, a boldogság, a halhatatlanság, a misztikus központ, az önazonosság megtalálása. (x)

Ez is elmúlik, majd újabb lehetőségek jönnek, és egy újabb kérdés: “mi a következő, amit meg szeretnél tapasztalni?” Ebben az a csodálatos, hogy bármi lehet az, csak a fantáziám szab határt. Mint egy mesében. A kérdés viszont sürgető, úgy érzem, így is évekkel vagyok lemaradva mindenki mástól. Irányvonalak vannak, hogy köztük van-e az igazi, majd kiderül.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s