Egy darabka én

Utolsó emlékem Rólad, hogy ölellek magamhoz. Szorosan, amilyen szorosan ölelni már nem szoktak. Nem szólsz, s én nem szólok. Nem is látlak, csak érezlek, tudom, hogy vagy, hogy belőlem vagy és én belőled vagyok. Nem tudom, hol érek véget én, és hol kezdődsz Te, egy gombolyagként létezünk.

Aztán valamiért Te feladod. Itt hagysz egyedül, magamra, s én még mindig ölellek. Sötétség vesz körül, légüres tér, se hang, se fény, se illat nem bonyolítja még az életet. Csak vagyok, s egyedül vagyok. Nem félek, de elakadtam. Ha felfognám, mi történik, ha érteném, és szólni tudnék, talán üvöltenék, de hang még nem jön ki torkomon.

Elteltek az évek, mégsem múlt el semmi. Olyasmi lehet ez, mint a fantomfájdalom. Már rég nincs lábad, már rég nem tudsz járni, csak tologatod magad, mégis fáj. A hiánya fáj.

Aztán az ember hamar összekeveri a dolgokat. Könnyen behelyettesíti ezt az űrt valami vagy valaki mással, csak hogy nevet adjon végre a megfoghatatlannak, s ha nincs résen, percekre még el is hiszi, hogy ez a más(ik) volt az, amire várt. A feltöltődés azonban pillanatnyi, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozik. A köd eloszlik, a hiány marad.

Ha nem hinnék abban, hogy a születés és a halál is egy kapu, s nem a vég, akkor ezen a ponton végleg elakadnék. (Tulajdonképpen a halált is hívhatnánk ugyanúgy születésnek, gondolhatnánk rá éppúgy, mint az elején, akkor teljesen más értelmet kaphatna az egész élet.)

Könnyebb? Épp csak egy hajszálnyit.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s