Régiségkereskedők

Kathmanduban töltött utolsó napunk nagyjából vásárlással ment el. Persze nem sugárutas plázákban, hanem keskeny kis koszos utcákon, amelynek két oldalán végig apró üzletek, tele mindenfélével, értékes és haszontalan tárgyakkal, ismerős és ismeretlen eredetű élelmiszerekkel, minőségi(bb) és totál gagyi ruhákkal. Ki mire vágyik, tessék, tessék!

Ebben a füstölőillatú egyvelegben volt mégis az az élményem, hogy valódi, ízig-vérig kereskedőkkel találkozhattam. Olyanokkal, akik nem erőszakkal akarják rám tukmálni a bóvlit, hogy ha utánam dobva még éppen eltalál vele, akkor muszáj megvennem, nem. Folyamatos üzletet ajánlottak. Persze, hasznot akarván, de mégis úgy, hogy az win-win business legyen. (Természetesen ott sem mindenki.) Az ilyen helyeken tényleg hajlandó az ember “bármit” megvenni, ráadásul önként és örömmel.

Erősen kell gondolkodnom, hogy itthon mikor volt ilyenben utoljára részem – majd szólok, ha eszembe jutott. NepalEl is szoktam már az alkudozástól. Tinédzser éveim szombat délelőttjei KGST piacokon teltek, akkor még a műanyag tokos magnókazettákat és a “legmenőbb” ruhákat keresgélve. Mióta mindenhol kínai áru van, felszabadultak ezek a délelőttök, ritkán is járok piacolni, pedig jó muri.

Múlt vasárnap reggel volt a fordulópont – kinéztem a pécsi vásárba, még korán, ahogy illik, bár nem annyira korán, hogy igazán hozzáértőnek tekintsenek. =) (Megjegyzem, nálunk otthon, Nyíregyházán a piac az piac (zöldségpiac, autópiac, KGST piac, stb.), vásár pedig évente csak egy-két díszes napon van, mint például a Hídivásár, bár az már Hajdú-Bihar, mintsem Szabolcs-Szatmár.)

Ez alkalommal már csak a régiségkereskedők sorai felé vettem az irányt, más nem tud lázban tartani. A régi bútorok, dísztárgyak mellett érdekelnek a népi hagyományokat őrző dimenziók is, hamar meg is akadt a szemem a sváb vászonterítőket, kéztörlőket, törölközőket árusító placcon, majd beszélgetésbe elegyedtem az eladó roma sráccal. Az a fajta roma, aki még munkával keresi kenyerét. A szemközti oldalon árult a család többi tagja, szebbnél szebb holmikat. Eszembe jutott az az írás, amit a napokban olvastam a roma régiségkereskedőkről. Sokat elmond szokásaikról, hagyományaikról, közösségükről, ami nálam még egy nagy homályos folt.

Régiségkereskedéssel a magyarországi romák közül főként a nyelvüket és a hagyományaikat leginkább őrző, a hazai cigányság mintegy 15 százalékát kitevő oláh cigányok foglalkoznak. Számukat, akárcsak tevékenységüket és rámenősségüket, legendák övezik, még megbecsülni sem lehet, hányan lehetnek, az azonban bizonyos, hogy a régiségekkel való üzletelést főtevékenységként csak kevesen űzik.

A Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba sem tudja megmondani, hány régiségkereskedő él a fővárosban. Úgy gondolja, hogy száznál is többen lehetnek. A „régiségüzletben” tevékenykedők száma a belső hierarchiában elfoglalt helyüktől függően akár a többszörösét is meghaladhatja a becslésének. A vidéki „felhajtóktól” a piacozókon át egészen a Budapest belvárosában üzletet vezetőkig más-más szinten, de sokan üzletelnek régiséggel. Tevékenységüket egymástól jól elhatárolható, szigorúan hierarchizált formákban végzik: egyesek azért vesznek árut, hogy továbbadják azt kereskedőtársaiknak, mások saját üzletben vagy piacokon árulnak, de akadnak olyanok is, akik a belvárosi üzletek sarkain állva próbálják „elhappolni” a vevőket az üzlettulajdonosok elől. A romák régiséggel leginkább „felhajtóként” – más kereskedőknek az árut nyereséggel továbbadva – kereskednek. A sikeres régiségkereskedők körül kialakult egy holdudvar azokból, akik e tevékenység szegényesebb, kevesebb hasznot hozó változatát végzik, akik – mint például a vidéken élő romák egy része – úgy egészítik ki a jövedelmüket, hogy továbbadják más kereskedőknek az általuk összegyűjtött portékát. A főváros belső kerületeiben mindössze néhány rangos család vezet üzletet. Jóllehet inkább az oláh cigányok kenyérkeresete a régiségkereskedés, ám az üzletelők közt – ha jóval kisebb arányban is – találunk muzsikus cigányokat is: itthon beszerzett áruikat külföldi útjaikon értékesítve egészítik ki jövedelmüket. Budapesti belvárosi üzlettel tudomásom szerint csupán egy antik hegedűk adás-vételére szakosodott muzsikus cigány rendelkezik.

Célszerű praktikák

A legtöbb régiségkereskedő a legalitás és az illegalitás keskeny határmezsgyéjén próbál „pénzt csinálni” (lóve te keren). Ezért aztán nehezen is álltak kötélnek, amikor az üzletről faggattam őket. Hosszas unszolásra mégis beadták a derekukat, még ha a szavaikat névvel nem is vállalták. Nyilvánvaló, a régiségkereskedőnek az érdeke, hogy a lehető legolcsóbban vásároljon árut, és azt minél nagyobb haszonnal adja tovább. „Az üzletben nincs testvérség, sem barátság” – hangoztatják. Sőt a kívülálló számára tisztességtelen eszközök bevetése sem erkölcstelen.

Rendkívül fontos, hogy milyen benyomást gyakorol a kereskedő az eladóra. A rámenősség semmi esetre sem jó üzletpolitika, mert az eladó rájöhet: a kereskedő mindenáron meg akarja kaparintani az árut. A hozzá nem értő tulajdonosok – mondjuk, egy, a nagyszülők hagyatékát megöröklő fiatal házaspár – tájékozatlanságát kihasználva mindenekelőtt az igazán értékes régiség megvásárlására törekszenek, még akkor is, ha a tulajdonosnak egyébként nem áll szándékában azt eladni. A sokat érő antikvitás megszerzésének számos, nem kizárólag a romák által használt módja van, melyek minden esetben az eladó megtévesztésére szolgálnak.

Egyik bevett praktikájuk, hogy a tulajdonos által értékesnek vélt árut viszonylag „jó pénzen” megvásárolják, cserébe viszont a mit sem sejtő eladót arra kérik, hogy egy kis „értéktelen apróságot” potom pénzért vagy a jó üzlet megpecsételéseként ráadásként adjon oda nekik. Mindezt úgy bonyolítják, hogy az eladó nem jön rá, hogy a „kis semmiség” valójában értékes antikvitás, és hogy az előző üzlet is emiatt köttetett. Másik furfangjuk, hogy előreküldik egy társukat tárgyalni. Az eladónál először jelentkező kereskedő irreálisan alacsony vételárat ajánl, így az üzlet természetesen nem jön létre. Ebben a lelki szituációban a közvetlen ezután érkező kereskedőnek, aki sokszor csak „véletlenül toppan be”, már nyert ügye van: többet ígér, és az áru az ölébe hullik. Persze akad olyan is, aki jobb híján, az eladó önérzetét megsértve, őt felbosszantva manőverezik. „Mit akar maga eladni, ilyen rossz áruval akarja az embereket becsapni” – mondogatják ilyenkor. A felbőszített vagy elbizonytalanodott eladó ilyenkor olyan üzletbe is belemegy, amitől hideg fejjel egyébként elállna. Az eladó megtévesztését szolgálja az is, amikor például hamisítottnak mondják a különben értékes régiséget. Ezt a trükköt főként a festményeknél alkalmazzák.

Árverésen a romák ritkán vásárolnak, mert az ottani árakat túl drágának találják, illetve nincs befolyásuk rá. Viszonteladóként vagy megfigyelőként viszont szívesen járnak ezekre az alkalmakra, mert úgy gondolják, kollégákkal találkozva hasznos információkhoz juthatnak. Itt beszélik meg például, hogy kitől mit érdemes vásárolni, kinek mit érdemes eladni. A régiségkereskedők seregszemléje a havonként megrendezett győri és a pécsi országos vásár. Bár a harminc-negyvenezer forintos kiadással járó utak kiszámíthatatlan haszonnal járnak, a roma kereskedők mégis gyakran vállalják. Külföldre a magas vám miatt – egy-egy kivételtől eltekintve – nem járnak árut vásárolni. Néhányan ugyan kiutaznak Romániába, hogy apróbb régiséget az autójukban elrejtve vámmentesen hozzanak be, de a tekintélyesebb kereskedők már nem kockáztatnak.

Piaci kilátások

Időről időre borús jóslatok kapnak szárnyra a szakma haláláról, a külföldiek megállíthatatlan piaci térnyeréséről, ám az agónia egyelőre nem érzékelhető: a legtöbben a kereskedés előtt nagy jövőt látnak.

A régiségkereskedés több mint egy szakma, a vérbelieknél már életmód, sőt szenvedély. A biztos megélhetés megteremtésén túl a tradicionális értékek legfontosabbikát, a szabadságot, a függetlenséget is biztosítja a romáknak. Mivel nincsenek helyhez és időhöz kötve, így a megszokott főnök-beosztott viszonyból eredő kötöttséggel, kiszolgáltatottsággal, esetlegesen a megaláztatással sem kell számolniuk. Feszítő kényszer marad viszont az állandó mozgás, a kemény munka, szakmai felkészültségük folyamatos bővítése és az üzleti kockázat felvállalása.

R. J. Budapest XI. kerületében élő roma régiségkereskedő például úgy gondolja, hogy a „génjeiben hordozza” a szakmát: az oláh cigányok, különösen a lókereskedéssel foglalkozó lovárok, évszázadok óta üzletelnek, így a régiségkereskedés sem lehet tőlük idegen. Azért kevesebb a zenész cigányok között a régiségkereskedő – állítja –, mert a kereskedés nem tartozott hagyományos mesterségeik közé, többségük alkalmazottként dolgozott és dolgozik. Az szocializmus időszakában állami vállalatoknál elhelyezkedő, de amellett lókupeckedő és régiségkereskedő férfi a rendszerváltást követően már mint vállalkozó folytatta tovább a tevékenységét. Önmagát képezve, könyvtárakban kutatva, művészettörténészek segítségét kérve tanulta meg a szakmát.

R. J. azon kevesek egyike, aki nem jár vidékre. Az Ecseri úti piac egy kis üzletében árulja portékáját. Többségében fővárosi „felhajtóktól”, illetve közvetlenül az eladóktól vásárolja az árut, amiért többet kell fizetnie vidéki utakat is vállaló társainál. Úgy gondolja, hogy az újgazdagok hozzáértő vásárlók, többségük befektetésként vesz régiséget. (L. Zs. viszont éppen ezért nem tartja őket hozzáértő vásárolóknak: többségük „telibe” vesz, azaz többet fizetnek az áruért, mint amennyit az valójában ér.) A vállalkozás sikerének kulcsa véleménye szerint a korrekt üzletmenet: „Ahová egyszer már beengedtek és letettem a névkártyámat, úgy kötöm meg az üzletet, hogy oda akár tíz év múlva is visszamehessek.”

Családi üzlet

A régiségkereskedés, akár más tradicionális roma tevékenység, családi alapon szerveződik: apáról fiúra száll, és az egész család részt vállal benne. Miután a gyermekek magától értetődő természetességgel nőnek bele a szakmába, kézenfekvő, hogy egy 20-22 éves fiú már édesapjától függetlenül, önálló vállalkozóként dolgozik. „Már 12 éves koromban odavett édesapám maga mellé – emlékezik egyikőjük –, hogy tanuljak, de az apróbb munkákat is elláttam: céduláztam, pakoltam.”

A régiségkereskedő oláh cigányok gyermekeiket pubertáskoruktól kezdve kis felnőttként kezelik, így korán elsajátítják azokat a viselkedésmintákat, amelyek meghatározzák a közösségen, illetve a családon belüli szerepeiket. A lányok főznek, takarítanak, kisebb testvéreik gondozásában segédkeznek, a fiúk többnyire apjuk mesterségét veszik át, azaz jártasságot szereznek az üzleti életben. A régiségkereskedők más oláh cigányokhoz hasonlóan úgy gondolják, hogy az iskolának csupán annyi a feladata, hogy segítse a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges alapismeretek elsajátítását. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb gyermekeiket már nem kényszerítik az iskolai lecke elkészítésére, inkább a közösségi normáknak megfelelő, gyakorlati életre készítik fel őket.

A hatékony munkavégzés érdekében a vállalkozás kiegészítő feladatait a családtagok látják el. Az asszonyok a postaládába teszik a szórólapokat, reklámanyagokat (céduláznak), a fiúgyermekek a cipekedésben segédkeznek. A közösségen belül tekintélyt csak a legjobbak, a legnagyobb szakmai sikereket magukénak tudók vívnak ki. Ők már megengedhetik maguknak, hogy saját kedvtelésükre, az értékesítés kényszere nélkül értékes portékákat tarthassanak otthonukban.

A csupán néhány családból (állítják, hogy Pesten öt van ilyen) álló roma régiségkereskedő elitben akad írástudatlan is, aki megfigyelőképességének, fáradhatatlan tudásvágyának és kiváló üzleti érzékének köszönheti sikereit. Ebbe a társaságba nagyon nehéz bekerülni: érthetően foggal-körömmel őrzik megszerzett pozícióikat. L. Zs. huszonéves kereskedő szerint ide kizárólag kapcsolatok és házasodás révén lehet bejutni. Kamatoztatható kapcsolatok és tőke nélkül egy kezdő vállalkozónak szinte esélye sincs arra, hogy a szakmában maradhasson. A régiségkereskedők belső hierarchiájának szigorúságára egy példa: az egy szinten álló kereskedők nem törekszenek egymás pumpolására, ám ha egy ismeretlen kereskedő a legsikeresebbektől, a legjobbaktól vásárol, nem bűn az illetőt megkopasztani, és az áru valódi értékének akár ötszörösét is elkérni.

F. E. például a kilencvenes évek elején főként vidéken házalt olasz konyhai edényekkel, eközben két évig régiségkereskedéssel egészítette ki jövedelmét. Tőke hiányában árucserével jutott régiséghez, edényeket adott egy-egy ócska, réginek tetsző bútorért. A különösebb szakértelem híján megvásárolt árut továbbadta más, „valódi” kereskedőknek. Vevői főként nem cigányok voltak, romákkal azért nem tudott üzletet kötni – állítja –, mert bagóért akartak az áruhoz jutni. Tőke és felhajtók, azaz beszerzőhálózat nélkül F. nem tudott üzletet nyitni, de olykor-olykor azért még ma is kereskedik antik tárgyakkal. A kereskedők véleménye szerint az áru valódi értékének csupán a tíz százalékát ígérik azoknak az embereknek, akik nem tartoznak a „klánhoz”. Így a szakmát is nehéz megtanulni, mert a rutinos kereskedők családtagjaikon kívül másoknak nem adják át tapasztalataikat, féltve óvják a saját piaci helyzetüket.

F. E.-nél jóval kedvezőbb feltételekkel indulhatott a kereskedői pályára a többgenerációs zuglói régiségkereskedő családból származó L. Zs., aki kora gyermekkorától tanulja a szakmát, és fiatal kora dacára máris sikeres üzletemberré vált. „Zuglóban és Kispesten a romák többsége valamilyen formában a régiségkereskedésből él” – becsüli (valószínűleg erősen túl) L. Zs. a régiségkereskedés szerepét a fővárosi romák életében. Éves forgalmát ő sem árulta el, azt viszont elmesélte, hogy egyetlen műtárgy értékesítéséből származó legnagyobb haszna az egymillió forintot is meghaladta. Ilyen nagyságrendű nyereségre azonban évente vagy kétévente egyszer számíthatnak, átlagos heti keresete 50 és 200 ezer forint közötti, de előfordul az is, hogy hetekig csak 5-10 ezret keres. Bár lakása főként régiségekkel van berendezve, nagyobb értékű műtárgyakat nem gyűjt.

Társaihoz hasonlóan szórólapokon, újságokban hirdeti vállalkozását. A régi festmények mellett porcelánokon és szobrokon kívül bronzot, csillárokat, csipkét, sőt festett porcelánbabákat is árul. Ha kell, vidékre is leutazik az áruért, melyet az Ecseri úti piacon, saját pavilonjában vagy az ugyanott bérelt asztalán árul. Vásárlói külföldiek és újgazdagok, de előfordul, hogy továbbadja áruját más kereskedőnek. A vidéki utakra mintegy 15-20 százalékában „link” hívást kap, azaz az eladó nem megfelelő minőségű árut kínál, vagy sokat kér. Ha más kereskedő már járt előtte, nem találta megvételre alkalmasnak a kiszemelt árut, akkor ő is eláll a vételtől. Az eladás szándékának komolyságát szinte minden alkalommal néhány perces telefonbeszélgetés alapján kell kiszűrnie.

A „jó kereskedő” egyik legfontosabb ismérvének a korrektséget tartja: a becsületesség a kollégákkal szemben kötelező, ha valaki hitelt kér, időben meg kell adja. Ha nem ezt tenné, annak híre menne, többé senki sem üzletelne vele, sőt szóba sem állnának vele a romák. Az eladókkal szemben már nincsenek ilyen erős erkölcsi szabályok. (A cikk még nem ért véget. >>>)

Érdekes volt látni, ahogy a tapasztalt, idős kereskedő, aki általában a családfő is egyben, hogyan dirigálja a többieket – mit hova tegyenek, mi legyen a “kirakatban”, vagy éppen mennyi lesz a visszajáró. A többiek pedig alázattal hajtották végre az összes parancsot. Egy órát töltöttem csak el közöttük. Ha még maradok, az összes pénzem otthagyom.

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s