Ego, lélek, szellem és egyéb részeink

Aki eddig azt gondolta, hogy földi összetétele kimerül a fej-tor-potroh harmóniájában, annak most nagyon újat fogok mondani. Rendkívül sok részből épülünk fel, s talán több belőle a láthatatlan-megfoghatatlan, mint a látható-fogdosható. Nehéz ezeket a részeket fejben rendszerré tenni, szerintem még annak is, aki spirituális témákban már otthon van, hát még annak, aki csak azt hiszi el, amit szemmel is lát.

A könyveket, cikkeket, tanításokat olvasva többször keverednek bennem is az alábbi fogalmak. A zavart ráadásul az is erősíti, hogy a különféle szerzők, publikálók sokszor különféleképpen értelmezik őket. Hogy kinek higgyek, az a legnagyobb kérdés mostanában, ugyanis szerintem irtó kevés hiteles írást találni. Hogy az enyém mitől lenne hiteles? Döntsd el te, miben hiszel. Szűrd át magadon a szavakat, érleld a fogalmakat, a rendszert, és ha nem érzed igaznak, hát engedd el, és keress tovább!

Tehát az már sejthető volt a bevezetőből, hogy többek vagyunk a látható testnél. Részünk a lélek, az ego, az elme, a szellem (és itt most nem a kísértetekről van szó) és még a felettes-én is, a különböző energiatesteinkről nem is beszélve.

A szellem és a test megfelel a szellem és az anyag poláris ellentétpárjának, a lélek pedig a közvetítő, összekötő elem a két véglet között.

A lélek pontos meghatározását nemcsak a felfogások különbsége nehezíti, hanem az is, hogy a magyar nyelvben összemosták a lélek és a szellem kifejezéseket (Biblia fordítások). Egyes felfogások szerint a lélek elsősorban az ember érzelmi teste. Más felfogás szerint az a rész, amely életről-életre testet ölt a fizikai világban, és őrzi minden inkarnáció emlékét. Megint más felfogás szerint az ember örök, immateriális, spirituális dimenziója, amely megjeleníti a fizikai formát.

A szellem általában a legfelsőbb, isteni minőséget jelöli. A természetvallásokban minden természeti elemnek – fának, sziklának, pataknak – is van szelleme. Az Újszövetségben is számos jelentése van: meghalt ember asztrális teste, megszálló lény, angyali lény, és “Spiritus Sanctus”, azaz Szent Szellem, amit sajnos Szent Léleknek fordítottak.

Valójában az ember szellemi lény. Van lelke – elme, akarat és érzelmek – és testben él.

Az ego egy olyan tudatállapot, amikor az egyén önmagát különálló lénynek éli meg, Istentől és a többiektől elválasztva. Ennek oka a fizikai testtel való azonosulás. Az ego meghatározza életünket, mert elhisszük, hogy létezésünk az öt érzékszervre, elménkre és intellektusunkra korlátozódik és meggyőződésünkké válik, hogy egyéniségek vagyunk a tömegben. Egy laikus ember az egót büszkeségnek írná le. Olyan gondolatok, mint „az én testem, az én elmém, az én intellektusom, az én életem, az én birtokom, az én feleségem, az én gyerekeim, az én boldogságom, stb”, mind-mind az egóból erednek. Az ego mégsem ennyire egyértelműen negatív részünk, sőt, elemi feltétele földi létünknek. Kiirtanunk, elnyomnunk, elfojtanunk nem kell, nem is tudjuk, barátkozzunk inkább meg vele.

Az elfojtott vágyak, fantáziák, indulatok kitörni igyekeznek és amennyiben elérik a tudatosság szintjét, tetten érhetők nyelvbotlások, elírások, elszólások, álom formájában. A túlzott elfojtások, feldolgozatlan feszültségek lelki vagy ideges eredetű szívpanaszokkal jelenhetnek meg.

Ha már eljutok addig a pontig, hogy felelősséget vállalok valamiért, vagy valakiért, az már azt jelentheti, tudom, hogy van hatalmam. Hatalmamban áll megváltoztatni dolgokat, úgy alakítani őket, ahogyan azt én akarom. És itt jön a képbe a legfontosabb kérdés, mégpedig az, hogy ki is vagyok én? Az elme összegyűjt, rendszerez, ellenőriz, birtokol, uralkodik, röviden, tudni akar, és úgy gondolja, tud is. Ha az elméd szintjén működsz, a felelősségvállalás egyenlő lehet az öncélú hatalom vállalással, azaz hatalmaskodással. Az elme fél a valódi felelősségvállalástól, mert valahol legbelül pontosan tudja, hogy nem tudja mi az. Ezért, ha „szorult”, azaz általa nem irányított helyzetbe kerül, legtöbbször rajta kívülálló dolgokat hibáztat. A kormányt, a gazdasági válságot, a főnököt, a házastársat. Elfogadhatatlan számára az a tény, hogy élete minden egyes mozzanatáért csakis ő felel, még azokért is, melyeket látszólag nem ő okozott. Elme szintjén az ember nem lát magasabb összefüggéseket, azt hiszi ő a teremtés koronája, miközben csak a teremtés apró szelete.

Felettes énünk szintjén, a felelősségvállalás egészen mást jelent. Ez gyökeresen az elme útjának ellentéte. Az összegyűjtés, birtoklás helyett, az egó itt elenged, olyan dolgokat is, melyek elvesztése fájdalommal járna a számára. Önként belátja, hogy nem tud, nem irányít, nem birtokol semmit, mert semmi sem az övé és ő is csak egy része a nagy Egésznek. Alázattal szolgálja a felsőbb hatalmat, vagyis nem felsőbb „rendű”, hanem legalul lévő, és ezzel rálát az általa egykor felsőbbnek gondolt, valójában alsóbb szintekre, meglátja azokat az összefüggéseket, melyek által értelmet nyer a léte.

No, ez az, amit a gőgtől felpuffadt egó általában a legkevésbé akar megtenni. Az egó lételeme a harc, melyből csak az egyik fél kerülhet ki győztesen. Felelősséget vállalni, azaz átengedni az irányítást felettes énünknek, az ő szemszögéből egyenlő a halállal, hiszen vagy ő győz, vagy a felettes én.

A felelősségvállalástól tehát legtöbben félünk, mert nagyrészt az elme szintjén működünk, a valódi felelősségvállalás megértéséhez pedig magasabb szinten lenne érdemes léteznünk, ami azzal kezdődik, hogy mindig, minden helyzetben azt cselekszem, ami összhangban van érzéseimmel.

Ha az elménket azonosítanánk az eszünkkel, hovatovább az agyunkkal, szólok, ne tegyük, zsákutca, nem azonos fogalmak. A buddhista felfogás szerint az elménk (azaz énünk) hozza létre testünket és beszédünket. Elménk nélkül sem testünk, sem beszédünk nem létezne. Mindazt, amit teszünk vagy mondunk, megelőzi egy gondolat, egy szándék. Ha például leülünk, előtte arra gondolunk, hogy le kéne ülni, fáradtak vagyunk stb. Könnyen belátható, hogy valamiféle gondolat minden cselekedetet vagy közlést megelőz. Ez még akkor is így van, ha ezt a megelőző gondolatot, szándékot nem tudatosítjuk.

 

A halállal nincs vége létünknek, csak a testi életünk ér véget. Testünk megöregszik, beteg lesz, használhatatlanná válik, és egy bizonyos ponton az elme többé nem ragaszkodik hozzá, hanem elhagyja. A halál után elménk folytatja létét, és ha a megfelelő belső adottságok és külső feltételek létrejönnek, talál magának egy új lehetőséget, hogy újra hús-vér testben létezzen.

A mi használatunkban az elme egy gyűjtőfogalom, mely egész bensőnket jelöli. Beletartozik a tudat, az értelem, de a szív, az intuíció, a lélek is.

Amikor az elméről beszélünk, három dologról van szó: a nyitottságról, a világosságról és a tudatosságról. E három dolog elválaszthatatlan egysége az elme.

(…) Azt hiszem, ezt most hagyom ülepedni.

Források: 1 2 3 4 5 6 7

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s