Heteseim története

Nem az a típus vagyok, aki kis szoknyás korától tudja, hogy ő csak és kizárólag állatorvos akar lenni és ezért akár meghalni is kész – kis túlzással, persze. Vallom, hogy tizennégy évesen az ember még azt sem tudja, fiú-e valójában vagy lány, nemhogy eldöntse, mit is akar kezdeni az életével, és mert e társadalom meglehetősen az intellektusra van kihegyezve, hát mindenképpen jó iskolát kell választani, s természetesen még időben. Mert hogy néz már az ki, hogy tizenhat évesen arra eszmélsz egy reggel, hogy nem is érdekel az, amivel a fejed tömik már évek óta? Pedig ha ilyen korán ez már így megfogalmazódik, az bizony nagy szerencse, kivéve, ha a változtatáshoz szükséges bátorsággal nem párosul.

Nálam ez az időpillanat nagyjából huszonnégy évesen jött el. Tíz évvel azelőtt szüleim irányba állítottak, én pedig mentem a számomra kijelölt úton. Nem volt abban hiba, csak hát az ember lánya folyamatosan változik, amit ez a társadalom képtelen tolerálni. Így aztán megannyi kétségbeesett próbálkozás után ott tartottam, hogy ismét munka nélkül vagyok. Önálló életem elején, diplomával, nyelvvizsgákkal, külföldi szakmai tapasztalattal, kiemelkedő IQ tesztekkel (tehát logikával) megáldva nem kellettem senkinek, aki nekem kellett volna. Egy majdnem összeomlás előtti utolsó próbálkozás után – amely éppen egy olyan banknál volt, melynek konkurens társa volt az egyik elindítója jelenlegi, immár öt éve tartó válságunknak – ültem a villamoson, utaztam hazafelé.

Jól vettem a négyfordulós felvételi lépcsőből hármat, a háromból háromszor voltam az elsők között, ki tudja hányszoros túljelentkezésből. A negyediknél pedig egy hazánkba szakadt indiai ejtett ki. Persze tök igaza volt, úgy nehezen tudott volna főnökként dirigálni, hogy egyszerűen még leírni sem tudom, mit hadovál angolul, nemhogy lefordítani magamban. Kisebb szájzárral sziszegte felém tőzsdéről és egyéb pénzügyi folyamatokról kérdéseit, nekem pedig minden második mondatom az volt: “Pardon?”. Pedig nagyon szerettem volna azt a munkát. Még úgy is, hogy minden egyes nap kétszer szelem át miatta a fővárost. Még úgy is, hogy egy multinak dolgozni teljes alárendelődést jelent. Még úgy is, hogy nem a pénz motivált, és a mai napig fogalmam sincs, mennyit kerestem volna pontosan.

Mikor közölte a hr-es, hogy “Sajnos…”, megsemmisültem. Akkor már három hónapja voltam saját magam menedzsere a nap 24 órájában. Mert állást keresni nem annyi, hogy mindenkinek elküldöm ugyanazt a papírt és várom a sült galambot. Azt is el kell viselni, hogy olyan emberek mondják ki ránk az ítéletet, akiről már az interjú alatt kiderül, hogy betanult angol sablonmondatokkal játszik, és nyelvtudása nagyjából itt véget is ér. Utolsó erőmet is felemésztette ez a három hónap, kedvem lett volna kifakadni ott a villamoson a tömegben. Ehelyett inkább kikapcsoltam az agyam és csak néztem ki az ablakon. Néztem, ahogy mindenki rohan valamerre éppen, ahogy elszáguldanak mellettünk az autók.

Akkor már sokadjára tűnt fel előttem a “777” szimbólum. Minden lehetséges helyen, éveken keresztül. Teljes órák és napok teltek el kutatással, mégis mi az üzenet? Mit akar jelenteni számomra mindez? Ha sikerült leparkolnom valahol a reggeli csúcsforgalomban, akkor biztos, hogy az előttem álló rendszáma ez volt. Telefonszámok, feliratok, plakátok, tévéreklámok, internetes írások, számlák, minden és bármi erről szólt. Mégis, soha nem tudtam egyféle eseményhez kötni. Nem volt semmilyen séma. Nem éreztem úgy, hogy előre jeleztek volna bármit is. De mivel már akkor is hittem a jelek erejében, kipróbáltam valamit. Azt mondtam magamban, ha mindez a csőd, az elutasítás nem véletlen, ha okkal történt, hogy nem kerültem be ahhoz a céghez, és ez az ok az én érdekemet szolgálja, akkor jöjjön el mellettünk egy autó ezzel a rendszámmal, amíg le nem szállok a villamosról!

Mondanom sem kell, minden figyelmemet lekötötte a keresés. Nagyon szerettem volna látni a jelet, valahogy enyhíteni a csalódottságomon. Az 1-es villamos hosszú vonalon jár, Óbudától a Nemzeti Színházig bejárhatjuk vele egész Pestet. Árgus szemekkel kapaszkodtam bele mindenbe, ami kicsit is hasonlított a szimbólumomra. Átértünk az Árpád-híd budai oldalára, Óbudára, én pedig egyre inkább lemondtam a csodáról. Már csak egy megálló volt hátra. Semmi. Még autó is alig jött arra. Flórián tér, le kell szállnom…

Üres fejjel, gondolatok nélkül tértem be a legközelebbi boltba. Aznap még alig ettem valamit. Főzni nem volt kedvem, csak néhány zsemlét, sajtot és joghurtot vettem, majd lemértem 4-5 szép piros almát. Szerencsére a pénztárnál nem állt végtelen sor, szerettem volna már mielőbb otthon lenni. Kezemben a pénztárcámmal vártam, hogy a nő végre mondja, mennyivel tartozom. “777 forint lesz!” Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd kirázott a hideg…

Hogy mit jelent számomra mindez? Azt, hogy igenis nem vagyunk egyedül. Hogy vigyáznak ránk és bár sokszor nem értjük, mi miért történik, de értünk történik. Egyszerűen nem ott volt dolgom, és nem is éreztem volna ott jól magam, ez már azóta ezerszer bebizonyosodott számomra. Egészen más értékrend az, amit én VALÓJÁBAN képviselek, ami a SAJÁTOM. Persze, nehéz út vezetett idáig. De a sajátjára mindenkinek magának kell rátalálnia, azt más nem kutathatja fel helyette.

Advertisements

2 thoughts on “Heteseim története

  1. Pingback: Szimbólumok – bolygók | one pilot guide

  2. Pingback: Egy kirakós játék darabjai – kiegészítések | one pilot guide

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s