Kicsi kocsi bumm-bumm

Volt az úgy két évvel ezelőtt, hogy útnak eredtünk, mint szoktunk, persze nem éppen a szomszédba. Kalandvágy ezerrel, biztosan nem a járt úton, illetve hát nem a mindenki által járton.

Korcula

A táj valóban szép, bár Bosznia őrzi a háború nyomait a téglákban, a városokban, a hétköznapokban. Időnk rengeteg, nem siettünk. A vidék nem éppen az európai átlag szerint haladt, volt, hogy az aszfalt elfogyott az autó alól, volt, hogy csak a térkép szerint érintettünk egy-egy falut, ott bizony élő ember nem igazán boldogult se így, se úgy. Talán Mostar környékén még rendben volt minden. A nap fogyatkozása kissé sürgetővé tette haladásunkat, még várt ránk egy kompozás át majdnem az utolsó horvát szigetre, így az emelkedőkön is haladósabbra vettük a formát. Széles autóutak, hetvennel azért mégse már, előzünk. Csak egy nagyon tompa pukkanás volt, majd kissé beesett a gázpedál…

Az utolsó kilométereket (még sokat) igyekeztem minél alacsonyabb szögből végignézni, leginkább úgy, mint aki bújócskázik a kormány mögött. Hihetetlen frusztráló ugyanis, mikor te tartasz fel egy igen masszívra duzzadt sort a tíz fokos emelkedőn, mert harmincnál többre nem képes az autód. Traktorhanggal, “négyes index-szel” kujtorogtunk a végcélunkhoz. (Nem tehet róla, de Korcula nem lopta be magát emiatt a szívembe.)

Egy hét egy olyan szigeten, aminek a közepe a legmagasabb pontja, és neked mindig a másik végén van dolgod, hát nem éppen felemelő egy olyan autóval, ami emelkedőn jó, ha a harmincat bírja, a kilencvenet meg csak tartós lejtőn, ráadásul hiába nyomod a gázpedált, egyre csak fogy a kraft…

Mi a teendő egy ilyen helyzetben? Te mit tettél volna? Mondjuk horvátul nem tudsz, nem vagy autószerelő, nem szeretnéd hazavontatni a kocsid, és nincs fölös (több)százezred szervizre? Tegyük hozzá, hogy az autó utolsó garanciás napján sikerült végül eljutnunk (már otthon) a szakszervizig, úgy, hogy egy nappal hamarabb leléptünk az “idilli” szigetről (amúgy tényleg szép). Tanulság talán az, hogy olvass el minden szerződésed és apró betűs mellékleted (valamint minden más kapcsolódó anyagot a biztosító honlapján), és akkor talán olvasol olyat is, hogy ha garanciás még az autód, akkor nyugodtan gurulj be vele bármelyik szakszervizbe Európában, mert ott is segítségedre lesznek, ráadásul ingyen és bérmentve. Bevallom, annyi stressz után, amit azalatt az egy hét alatt átéltem, semmi kedvem nem volt már olvasgatni, ráadásul a garancia már amúgy is múlt idő, ebben a csodálatos pénzügyi világban pedig egyhamar biztosan nem vágyom majd érezni az új autók illatát.

Hogy mégis kicsit érzékeltessem a helyzet színvonalát. Sok kérdés ötlik fel ilyenkor egy átlagos halandó fejében. Mégis hol menjünk haza? Autópályán? Ott gyorsabb lenne, na de harminccal?? És ha leáll az autó, mert megadta magát? Gyalogolok 30 km-t a legközelebbi benzinkútig? Oké, akkor ne az autópályán? Na persze, a hegyeken keresztül??? De arra legalább egymást érik a falvak, valakihez csak tudunk szólni, ha segítség kell. (Persze tudat alatt tisztában voltunk vele, hogy angolul senki nem ért arrafelé, vagy szerintem igen nagy szerencsénk lenne, ráadásul ugyanazok a problémák lépnek fel, mint “mi lesz, ha átvernek, és a gatyánkat otthagyjuk?”, stb., stb.) Maradt az utolsó verzió.

Bosznia-Hercegovina vidékére már vak sötétben érkeztünk – és még esett is. Csak a GPS fényeinél jutott tudomásomra, hogy egy olyan tó (?) mellett is elhaladtunk, aminek tulajdonképpen az aszfaltút volt a partja, késő éjjel esőben pedig az egész olyan, mintha éppen hovercraftoznál egy nem éppen hovercrafttal.

Szóóóval, mindezek után, hogy a lényegre térjek, a mai nap megismétlődni látszódtak az események. Bizony mondom, ha egy több száz kilométeres úton valami elkezdődik, annak nem szokott jó vége lenni, és hogy nem múlik el csak úgy magától, az is tuti. Haladtunk magunknak előre, mint rendesen, mikor is feltűnt, hogy motorféknél az autónak nincs igazán jó hangja. (Alapból sincs, de ez egyelőre egyfajta paranormális jelenség, a szakik még nem találtak rá megfelelő magyarázatot. Oké, semmilyent sem.) Már éppen nekikezdtem imát mormolni, fogadkozni, hogy csak még ezt bírd ki, én szeretlek-imádlak, kapsz új ablaktörlő lapátokat, új papucsokat, kikalapáltatjuk végre azokat a puklikat, amiket a jég beléd vert, sőt, hetente foglak tisztára törölgetni, csak bírd még ki, csak légy jó kislány! De a hang csak nem maradt el, sőt mi több, erősödött…

A fék…? De hát működik. Defekt…? De nem húz a kormány. Kiszállunk, körbe járjuk, mint újszülöttet a rokonság, semmi. A gáz egyre nagyobb, a helyzet egyre súlyosabb, már felrémlett bennem annak a mélyre tuszkolt egy hétnek minden idegszála. Forduljunk meg? Bakker, a szállást muszáj kifizetnünk, így is, úgy is. Oké, marad egy szerviz (plusz ingünk, gatyánk), ha nincs más. A Velence előtti szokásos dugónál már nem bírtam tovább, vagy sikítok elhaló hangon, vagy inkább megálltam, járjuk körbe még egyszer. Akkor már rázott a kormány, ki akart szakadni az egész első tengely.

Elhagytunk egy csavart a bal első gumiból (-ról, -tól, -izé)… A többi négy pedig olyan szinten lazult ki, hogy éppen el nem hagytuk a kereket… Helyzet orvosolva, idegrendszerem megkönnyebbülve, itten vagyunk vala.

Igazából csak néhány képet szerettem volna nektek megmutatni, nem ilyen hosszú intróra készültem, de hát ember tervez… =)

Buona sera, Firenze!

Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s