Világvándorok – avagy miért nem jó egy helyben?

Világvándorok az utazásról és arról, hogy mi mozgatja őket ebben – most Kovács Attila szemével.

Ahogy ezeket a sorokat írom, épp kezd kialakulni a sor a lisszaboni reptéren a Madeira csodás szigetére vágyó, izgatott utasok között. Én nyugodtan gépelek tovább: tudom, hogy nem jutok fel előbb, ha többet állok sorban, és a helyemre sem ülnek le.

Már reggel sem otthon ébredtem: háromnapos Mirebel-i síelés után Lyonban ért az esős hajnal. A csomag  be a lockerbe, reptéri transzferhez ki, allez-retour jegyet megvesz… valójában akkor tértem magamhoz, mikor a belvárosban megállt a szerelvény, és a puha szisszenéssel kinyíló ajtón kilépve arcomba csapott a hűvösen nedves levegő. Azonnal kávé, wifi persze még fizetős sincs, így a laptopról kell kinéznem, hogy a 112 kötetnyi Lonely Planet pdf közül melyikben részletezik legjobban a várost. Kisétálok a folyóhoz, nem ragad magával a látvány, pedig nem csúnya a hely. Jókat mosolygok a francia mániákus monumentalitáson, tetszik a tisztaság és az apró bolti kirakatok, mintha itt bárki, bármilyen ötlettel belevágna egy igen igényesen kialakított üzletecske üzemeltetésébe, és láthatóan eredményesen. Más mint otthon, nagyon más.

Az idő meg a korgó gyomor miatt irány a Lafayette. Itt jókat röhögünk az Apple Store eladójával a sziget fesztiválos élményein, majd kibumlizok a reptérre, ahol közben mocsok drágán kimosták és megszárították a szennyesem, de legalább illatos ruhákat pakolok a visszaszerzett táskámba. Jön az összes be…va állapot közül a legjobb, a becsekkolva. Szundikálás a tranzitban, fel a gépre, még ki sem tolták, már alszom, a felszállásra sem ébredek fel csak az uzsonnára. Utána is elnyom az álom s arra eszmélek, hogy Lisszabon felett tesz egy kört a gép, és az Atlanti-óceán horizontján lenyugodni készülő Nap besüt az ablakon…

Miért jó ez? Miért indulok el 15 napra egy 12 kilós csomaggal, amiben benne van a fényképező és a laptop is? Miért keresem azonnal a 220 voltos csatlakozót egy helyiségben, miért élek a hátizsákomból, miért tudok mindenhol egy jó kávézót Lisszabontól Isztambulig, Kathmandutól Mendozáig? Mit keresek, mit áldozok ezért, mi elől menekülök, mi vonz a távolságban?

Erről írni épp olyan, mintha a szerelem fogalmát akarnám elmagyarázni egy kőnek, a napfelkelte látványát egy vaknak, esetleg a libamáj ízét egy éhes labradornak: szinte lehetetlen megfogni a teljes és objektív igazságot az utazás lényegével kapcsolatban. Mindenkinek mást jelent az út. Van, aki az otthon nem talált nyugalmát vagy pihenését keresi, van, aki új élményeket hajszol, van, aki csak ki akar szakadni a komfortzónájából, hogy új körülmények között ismerje meg önmagát. Én egyik sem vagyok. Ha nincs bennem nyugalom, akkor Palaun is szorongok, az otthoni életem is hemzseg az élményektől, hiszen minden napomat igyekszem HD-ben élni, a munkám miatt pedig nagy gond lenne, ha akkor ismerném meg önmagam reakcióját, ha már benne vagyok a stresszhelyzetben: annál sokkal több élet múlik néha egy-egy döntésemen.

Madáchnál a a küzdés a cél, nálam az út maga. Mikor rájöttem az életem valódi értelmére, lehettem volna öngyilkos – vagy választhattam az utazást. A társadalmi elvárások közül a szabadságra vágyó lélek nyomora és a mesterséges élmények helyett én saját kalandokra vágytam. Ahelyett, hogy moziban, tévében vagy online azt nézném, hogy MÁSOKKAL mi történik, én a lehető legtöbbet próbálom kihozni a saját életemből. Persze, nem mondtam soha, hogy ez az élet magasabb vagy alacsonyabb rendű annál, amit a legtöbben választanak, mint ahogy azt sem mondja senki, hogy mássz hegyet, ugorj le egy ezerméteres szikláról vagy evezz vadvízen, mégis mindenki ezekért a fickókért lelkesedik. Az biztos: ha ennyire extrém élményeim nincsenek is, mégis a saját életemről mesélek csillogó szemmel, nem arról, milyen gólt lőtt Messi vagy hogy előzött Alonso.

világvándorok

Mit nyerhetünk, ha így élünk? Élményeket, friss gondolatokat, világlátást és tapasztalatokat, olyan összefüggéseket a világról, amit nem lát át az, aki nem hagyta még el a megyét. Ezáltal nem csak tájékozottabbak, szabadabbak is leszünk: aki látta, hogy mennek máshol a dolgok, nehezebben megvezethető a politika vagy a marketing agyafúrt módszerei által, amik az újtól, mástól való félelemre, a szűklátókörűségre, a külsőségekre, hamis illúziókra, hiszékenységre és a tudatosság hiányára építenek. Magabiztosságot kapunk, a magunkra utaltság fejleszti képességeinket, csiszolja az elmét és a túlélési ösztönt, az otthoninál magasabb szintre fejleszti a problémamegoldó képességet. Értékrendet, a dolgok fontosságának mértékét is megtanulhatjuk: csak a legszükségesebbet visszük magunkkal, nem költünk felesleges és múlandó holmikra, és megtanuljuk, hogy nem az anyagi javak birtoklása számít, ha boldogok szeretnénk lenni.

Ha már a tulajdonnál járunk: egyértelművé válik az is, hogy valójában csak az emlékeinkkel rendelkezünk, minden más pillanatok alatt hamuvá válik, ezeket viszont bárhová magunkkal vihetjük: még egy fapados légitársaság csomaglimitjét sem kell feszegetni miattuk. Gyorsan rájövünk: ami nem fér be egy kézipoggyászba, az nem is fontos igazán. Ha az utazás számunkra több, mint lenn aszalódni a tengerparton vagy követni egy esernyőt Velencében, akkor sokkal többet hozhatunk ki az életünk megszámláltatott napjaiból, mint azok, akik nem merik elengedni a medence falát – ők soha nem fognak  megtanulni úszni.

Mit veszíthetünk? Az örökké úton lét nem kedvez az emberi kapcsolatoknak, ez tény. Aki a szeretetet birtokviszonynak gondolja, a másikat menedékként és túszként kezeli, képtelen elszakadni az otthon, az anyagi javak  álbiztonságából és a hétköznapok unalmas kiszámíthatóságából, a magára erőszakolt ideológiákból, az nem fogja tolerálni ezt a helyzetet. Nehéz a barátságokat, emberi kapcsolatokat újra- és újramelegíteni, kell hozzá a többiek elfogadása és türelme – de mi a szeretet, ha nem éppen ez? Jó szűrő a sokáig távollét, megméri és könnyűnek találtatja azokat a kapcsolatokat, amik nem elég erősek. A valódi kötelék több ezer kilométer távolságából és hónapos távollét után is élő marad.

Ha sokat vagyunk úton fontos dologra jöhetünk rá a az élettel kapcsolatban. Gyakran szorongunk olyan dolgokon, amiken teljesen felesleges. Épp olyan, mintha a repüléstől félnénk. Utasként semmilyen hatással nem vagyunk arra, hogy a pilóta szép finoman helyezi a gépet az aszfaltra, vagy egyméteres darabokra szakad, ahogy a tengerbe vágódik. Pilótaként persze érezhetjük a felelősség félelmét, de ennek éppen arra kell inspirálnia minket, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint cselekedjünk, hiszen mások élete múlhat a döntéseinken. Ha egy problémával szembesülünk az életünk ösvényén, vizsgáljuk meg, hogy utasként vagy pilótaként  veszünk-e részt a szituációban. Ha előbbi, akkor rendeljünk valami töményet és kössük be magunkat, elfogadva a kiszolgáltatottságunkat, ha nálunk a választás felelőssége, akkor pedig fogjuk biztos kézzel a botkormányt és vállaljuk a felelősséget a döntéseinkért. Törekedjünk a minőségi élményekre, a nyugalomra és a teljességre, közben pedig mosolyogjunk sokat! Körülbelül ennyi az élet. A többit mi bonyolítjuk túl.

A szerző további írásait itt olvashatjátok.

(forrás: nyitókép)

 
Advertisements

Itt hozzászólhatsz:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s